BÚCSÚZUNK!

Elmondta Sinkovics Vitai András színművész Anthrax búcsúztatóján 2005. 10 hó 1-én a Göd-felsőn lévő katolikus templomban.

„Anthrax! Anthrax! Anthrax!

Nem felelsz! Hallgatsz! Nem látjuk élénk pillantásod és nem halljuk dörmögő hangodat.
Csak fegyvereid és hamvaid vannak itt.
Sisakod szemei vakok. Andabatesként nem volt szükséged látásra, hisz harcodban tudásod és érzékeid használtad. Pontosan úgy, mint az élők többsége. Mint mi. Akik azt hisszük, hogy látunk, pedig mindannyian vakok vagyunk. Te, már kiszabadultál tested börtönéből. Színről színre látsz. Látod lelkünk fájdalmát és szándékait.
Jó ember voltál! Reméljük, hogy, arra a mezőre jutván, békében és harmóniában éled életed.
Mert bűnt nem ismertünk életedben. Vétkeid lehettek csupán. Tivornyák és a megpróbáltatások idején gyakran mondtunk illetlen szavakat. Vaskosan nevetve a helyzet és a mondatok parabolájának feszülő ívén. Így szabadulva feszültségeinktől.
Te, nálunk is jobb voltál.
Optimo Maximo Anthrax!
A ma oly ritka, szaváért álló férfi. Megbízható, segítőkész és becsületes társ. Olyan barát, aki igazi kincs. Kinek elvesztése nagyobb csapás, mint vagyont veszteni.
Kedvességed, felénk irányuló szereteted és megbecsülésed lefegyverzett bennünket a feszültségek keltette düh pillanataiban. Ha megjelentél, felderültek az arcok és nyugalom költözött a szívekbe.
Áradt belőled a nyugalom. Az a rendíthetetlen fajta. Ami a bölcs emberek sajátja. Mert korodat meghaladóan bölcs voltál. Szelíd mosollyal szemlélted tülekvő embertársaid.
Aki az utcán látott téged láncingedben, nem is tudta, hogy e szokatlan és marcona külső mögött mennyi szívjóság és szeretetteljes humor rejtőzik.
Nem is tudjuk, miért választottad az Anthrax a pusztító, ősi gladiátor nevet, hisz lényed oly békés volt. Gyanítjuk, hogy választásod, finom humorérzéked diktálta.
Hiányzol Anthrax!
Hiányoztál halálod utáni utazásainkkor a kényelmetlen hátsó ülésről, ahol, megpattant szájjal édesen aludtál. Hiányoztál az arénákból. Massziv alakod, robbanékony mozdulataid itt idézték a pusztitót.
De hiányoztál a tüzek és asztalok mellől is ahol harsány nevetésed és tele mosolyod láttán, feledtük a hideget, esőt, értetlen pincért. Hiányoltuk szellemes mondataid. Humoros megszólalásaid, melyek ma már szálló igék, vagy megvalósitásra váró ötletek, mint a Köpci fan klub, vagy a Dózsa népe formáció.
Miért a jók és ártatlanok mennek el? „Panel duma.”-mondanád.
De mi, akiknek űrt hagytál az életében legalább megérteni szeretnénk halálod okát, hogy megbékélve hiányoddal, elengedhessük, s ne tartsuk itt szellemed.
Te, színről, színre látsz már, és ismered a világot teremtő és fenntartó igazságot, melyről oly sokat beszélgettünk.
Válaszkeresésünkön tán mosolyogsz, azzal az anthraxos mosollyal, amiben nem volt gúny sem lenézés.
Miért is sírtunk halálodkor? Hogy lehettünk oly önzők, hogy keseregtünk azon, amikor egy jó ember jó helyre kerül?
Milyen szép volt az ének utolsó sora. „..de soha se múlnak vágyaid. Hiába üzen a zord halál.”
De milyen szörnyűek is!
Miért jó az, hogy örökösen visszatérve, vágyaink örvényében forogva szenvedjünk, mikor az Eliziumban béke és örök nyugalom vár?
Hisz:

„Isteni fényben törpe a földi igazság,
Zord menetünket a szférák szelleme védi,
Átutazói vagyunk e világnak.”

Miért tartanánk hát itt szellemed?
Vigasztalásra vágyó lelkünk kapaszkodókat, magyarázatot keres.
„Akit igazán szeret az Isten azt korán magához veszi.” – mondták a papok az anyának, akinek két fia egyszerre halt meg a szentély melletti szent ligetben.
Valóban! Miért is sírunk?
Hisz, tisztán léphettél abba a másik világba. Nem fertőztek meg a létért való iparkodás lelket bemocskoló kompromisszumai és tettei. Tested tökéletessége, formája és izmai melyek elbűvölték nézőidet, halálod után életet adtak embereknek, mert szüleid, nemes gesztussal engedték, hogy szerveid másokat éltessenek.
Miért sírunk hát?
Egy kiváló férfiú, aki képességei és sikerei csúcsán, halála után embereket mentett, tisztán lépett a fénybe. Nem kellett, hogy megismerje az élet mocskát és szenvedéseit. Akire félistenként emlékezünk. Mit kívánhat ennél többet halandó?
Vajon hányunkra mondhatják majd? „Úgy dőlt ki, mint egy szálfa.”
Nem hőshöz méltó halál e ez? Gladiátorjátékokon aratott dicsőség után, erői teljében, szép helyen, szép időben, szerető barátok körében elmenni?
Ne sírjatok hát! Hanem kiáltsátok utánam harsányan a győztes gladiátoroknaknak skandált szavakat:
Győztes leszel mindig! Győztes leszel, örökkön, örökké!
Győztes leszel mindig! Győztes leszel, örökkön, örökké!

Búcsúzzatok: Ave pia anima! Ave pia anima!

AVE! AVE! AVE!”

/Jegyezte: Iovius/