FAMILIA GLADIATORIA - HUNGARY

TANULMÁNYOK

Weixelbaum János: Hogyan harcoltak a gladiátorok?

Weixelbaum János: Testkultúra és harcművészetek az ókori Rómában

Weixelbaum János: Ókori pusztakezes küzdőművészetek

a birkózás, a pankration, és az ökölvívás.

Galenos, a gladiátorok orvosa

A Mithrasz kultusz

Szabó Ádám: A Mithrasz kultuszról

A Mithrász-misztériumokról /Julius Evola/

Alexander Giese: Marcus Aurelius

Weixelbaum János: Emberismereti, etikai kérdések felmerülése a műalkotás - elemzés során.

The Ecologist: Miért hagyták cserben a vallások a Földet?

A gladiátorok által tisztelt Nemesis dombormű szimbólumfejtése

Ajánlott irodalom



Hogyan harcoltak a gladiátorok?

Írta: Weixelbaum János


Húsz gladiátorharcokkal telt év tapasztalatai alapján és a publikált mozaikok, fegyverleletek ismeretében megpróbálok válaszolni a fenti kérdésre.

Az alábbi összefoglaló csak a pajzzsal, karddal felszerelt gladiatorok egymás elleni küzdelmeire vonatkozik.

Elsőként a fegyverleletek érdemelnek figyelmet.

A sisakok /galea/:

A Pompejiben előkerült bronz sisakok keveset árulnak el a küzdőtechnikákról A sisakok felülete istenalakokkal, különféle szimbólumokkal dúsan díszített. A sisakharangokon alig találhatók szúrás, vagy vágás nyomok. Szinte karcolásmentesen kerültek elő a vulkáni hamuból. Csak egyetlen provocator / nagyméretű pajzzsal és hosszú kardal felszerelt gladiator / sisak tarkó részén található egy határozott metszés, amely kardtól származhatott.

Felvetődött annak a lehetősége, hogy csupán dísz sisakként voltak használatban, mint erre láttunk példákat a lovasjátékok vagy felvonulások alkalmával használt sisakok esetében. A többnyire bronzból domborítással készült sisakok 1-1,5 mm-es átlagos falvastagságúak és 3,5-6 kg körüli súlyúak.

Kardok /gladius/:

A szokványos, a római hadseregben rendszeresített kardok (gladiuszok) pengéjének hossza 50 - 60 cm volt.

Az előkerült gladiátor kardok esetében azonban gondolkodóba eshetünk, mivel gyakoriak a 30 - 45 cm hosszú pengék. A felső méretet a provocatorok 70 centiméteres pengéjű kardjai képviselték. A kardok súlya 0,7 - 1,5 kg körül mozgott.

A pengék rugalmasságát és szívósságát a római időket megelőző kultúrákból átvett, ma damaszkolásnak nevezett módszerrel érték el. /Tiberius kard /. Ennek lényege, hogy különböző minőségű fémszalagokat fonnak össze, és lappá kovácsolják.

A hagyományos gladiuszok markolatának penge alatti része zömök, fából faragott, félgömb alakú háritólappal védett. Ez akadályozta az, időnként véres kéz pengére csusszanását és a támadó egyes szúrásait, vágásait. A fa alap ovális testét fémlemez erősítette. A csontból, vagy fából faragott gyűrűs kiképzésű markolat végét, ugyancsak fából készült gomb zárta le. Funkciója az volt, hogy a testbe szúrt penge kirántásakor a kezet szilárdan tartsa a markolaton. A markolatgomb vágáskor is jó szolgálatot tett, mert a meglendített fegyver nem tudott kicsúszni a kézéből.

A gladiatorok kardjai többnyire korong alakú kézvédővel voltak ellátva. A markolat konstrukció és a penge egyértelműen szúrásra kialakított fegyverre utal. Ennek ellenére a pengék súlyuk miatt, hatékony vágófegyverek is voltak. Gondoljunk itt a leszelt tarkójú pompeji provocator sisakra, vagy a trieri ásatások során előkerült kettészelt koponyákra.

Kar, comb és lábszár vértek:

Karpáncél sajnos nem maradt fenn. A domborművek és a kisplasztikák alapján azonban pontos képünk van különböző változataikról.

Anyaguk szerint készülhettek fémből, bőrből vagy vászonhurkákból. Pikkelyes, szalagos változataik ismertek.

Különlegesnek mondható a retiariuszok /hálósok/ karvédője, amelynek vállrésze fejet is védő, fémlappal egészült ki.

Combvérteket főleg a thrákok /görbe karddal és kis méretű pajzzsal felszerelt gladiatorok/ és oplomachusok /kicsiny, kerek fém pajzzsal, dárdával és karddal felszerelt gladiatorok/ viseltek. Ezek bőrből és vászonból készültek, körkörösen védték a testrészt. Egyes esetekben bokáig értek, és erre kötötték fel a fémből készült alsó lábszárvédő lemezeket.

A pompeji lábvértek felületén is alig találhatók szúrás, vagy vágás nyomok.

Pajzsok / scutum, parmula /:

Néhány, legiós pajzs maradvány alapján pontosan rekonstruálhatók. Rétegelt fa alapból, ezt borító vászon és bőr rétegekből álltak. Szegélyüket "U" alakú fémlemez erősítette.

A lap közepén található fogantyút fém pajzsdudor fedte. A fegyver szellemi védelmét a felületére festett mágikus jelek biztosították. Általában ívelt téglalap ill. kerek formájúak voltak. Legnagyobb példányaik elérték a 130 cm hosszat. Legkisebb változataikat a thrákok használták. A domború formának nagy jelentősége volt a harcok során.

Az oplomachus fegyvernembe tartozó gladiatorok által használt kisméretű kerek pajzsok fémből készültek.

A küzdelmek:

A fegyverrekonstrukciókat használva, egy olyan harc alakult ki, amelyben a kardot jórészt támadásra, a pajzsot pedig védekezésre és támadás során is alkalamazták.

A különféle nagyságú és alakú pajzsokkal az ábrázolások szerint támadtak is. A pajzs bármelyik élével lehet sújtani, vágni. A pajzs lapja alkalmas lökésre vagy, az ellenfél látóterének lezárására.

A lökőerő igen fontos volt a harcok során mivel gyorsan eldönthette a küzdelmet. Az ókori kiképző könyvek egyik fenn maradt töredékéből kiderült, hogy a katonákat kiképezték egy nekifutással indított távolugrásra, amelynek végén jó esetben a pajzs belsőlapjának simuló testel, felhúzott térdekkel vágódtak az ellenségnek.

A legiók kiképzési módozatainak megismerése fontos, mivel a harcok során kialakult és kipróbált eljárások hatékonysága befolyásolta a gladiatorok küzdőstilusát is.

Ennek bizonyitéka, hogy Caesar hadviselt szenátorokra bízta gladiatorai kiképzését. Vannak olyan vélemények, melyek szerint a gladiatorok próbálták volna ki a legiósoknak szánt fegyvereket. Bizonyára voltak ilyen esetek, de a kötelékharcászatra szakosodott legióknak nem biztos, hogy megfeleltek az egyéni harcokban célszerű fegyverek.

A kard használat leginkább pajzzsal együtt volt lehetséges.

Pusztán karddal való vívás, a rövid penge miatt önveszélyessé tette a gladiusszal történő, a későbbi korokra jellemző vívási stilust. A rövid kardokkal folytatott vívás kísérleteink, még nagyon különböző felkészültségű gladiátorok esetében is kétes kimenetelűek voltak a rövid pengék és a sisakokból való kilátási nehézségek miatt.

Nem véletlen, hogy szinte az összes gladiator fegyvernemnél alkalmazták a kéz és karvédőket.

A két karddal vívó gladiatorok kivételek, az ő küzdőstilusukat más taktika jellemezte. Vágásokat ritkán alkalmaztak, hiszen a kardpenge nagy valószínűséggel a bőrborítású, fémszegélyű, fapajzs élébe csapódott, ahol beleragadt a pajzsba, mint egy lefegyverezve a támadót. A támadások fő célja az ellenfél, szúrással történő harcképtelenné tétele volt.

A vágó fegyvernek tartott thrák sica is szúró kard volt. Majdnem derékszögben, sarlószerűen meghajlított példányai a pajzs mögé való szúrásra voltak kifejlesztve.

Vegetius élettani indokokkal is alátámasztja a legiósok szúró támadásokra való kiképzését:

"A katonákat karddal való szúrásra kell tanítani, mert a testbe akár ujjnyira behatoló penge is életveszélyes sérülést okoz."

A fentieket figyelembe véve, képzeljünk el két, nagyméretű pajzzsal és rövid karddal felszerelt gladiatort. Leginkább a pajzsot kikerülő és testre célzott szúrások használatosak. Ezek a pajzs kismértékű elmozditásával védhetők. A támadó alkalmazza a nekifutást, lökést. Ez elől viszont könnyű kilépni. Ha kipróbáljuk magunkat a támadó szerepkörében, rájövünk, hogy a támadó gyorsan kifárad. E tény ismeretében a küzdelmek eldöntésében a szokásos harci képességek közül az erőnlét és a virtulóz lábmunka volt a legfontosabb.

A páncélzatok és sisakok használata közben, nyilvánvalóvá vált, hogy csak igen nagy erőbeli, technikai és sebességbeli különbségek esetén lett volna lehetséges egy gyors lefolyású mérkőzés.

Ennek azonban ellent mond az a tény, hogy a gladiatorokat súlycsoport és "szakmában" eltöltött idő szerint is párosították. Nagy különbségek tehát nem voltak az ellenfelek között.

Érdekes kérdést vet fel a sisakok jó állapota. Korlátozott mértékben ugyan, de valóban megvédi a fejet a szúrásoktól, kivéve a "szemészeknek" nevezett oplomachusok tűszerű dárdahegyei és kardjai ellen, amelyek átbújtak a sisak szem nyílásain is.

Ennek ellenére azonban mégis célravezető lehet a fej támadása, mivel egy nagy erejű szúrás vagy vágás hátra lökve a fejet, egyensúlyvesztést idéz elő.

Van olyan leirás amelyben, arról emlékeznek meg, hogy a páncélozott testrészeket tilos volt támadni. Nem tudni, hogy a tiltás miatt-e, olyan jó állapotúak a sisakok.

Tapasztalataim szerint viszont állithatom, hogy a fejre irányozott támadások komoly előnyhöz juttatják a támadót.

A hosszantartó küzdelem okozta fáradság, esetenként a hőség, nem csak az akaraterőt, hanem a szervezet ellenálló képességét is próbára tette.

Épp ezért a harcosok kihasználták a fal árnyékát, a napsütés irányát, az ellenfél feldühitéssel való fárasztását, sebzéssel való kivéreztetését. Minden olyan módszert alkalmaztak, amelyet nem tiltottak a ma már nem ismert szabályok és a becsületkódexük.

A 7 - 9 kg, súlyú pajzs sokszori előre lendítése, a kitérések, harc okozta kimerültség, a nyögések és a sisakban való fuldoklás látható jelei óhatatlanul azonosulásra késztették a nézőket, akik így személyes résztvevői lettek a drámának. Katonaviselt római különösen becsülni tudta a rekkenő hőségben is jól küzdő páncélos gladiatorokat, hiszen saját harci kalandjait juttatták eszébe. Nem véletlen, hogy a katonák és gladiatorok is Nemesist, a Sors Úrnőjét tisztelték.

Az összecsapások mély drámaiságát a vesztesre váró sebesülése vagy halál vészterhes atmoszférája teremtette meg.

A küzdelmek finomságait is értékelni tudó ínyencek már az összecsapás elején tudták ki lesz a vesztes. Megérezték a félelem és lelki összeomlás nem látható jeleit is, ami nem volt könnyű feladat, lévén a gladiatorok vallási kultusza és szinte beavatással felérő kiképzése közmondásosan félelemnélkülivé tette őket.

A győztesnek emberfeletti módon kellett küzdenie ahhoz, hogy meghallhassa a nézők skandálását, " győztes leszel mindig, győztes leszel örökkön örökké." A rendezők a játékok fejlődésével különböző felszerelésű harcosokat párosítottak össze, hogy izgalmasabbá tegyék a küzdelmeket.

A különleges fegyverzetek a mellett, hogy mozgalmasabbá tették az összecsapásokat, sajátos egyensúly törvényt is megvalósítottak. Ennek értelmében a biztonságosan páncélozott harcos ellen kevéssé páncélozott, de épp ezért mozgékonyabb ellenfelet állítottak ki.

A különleges fegyvernemek küzdőtechnikái már sokkal hatékonyabbak és látványosabbak voltak, ennél fogva nagyobb népszerűségnek örvendtek az ókor szurkolói előtt.



Ókori pusztakezes küzdőművészetek

Írta: Weixelbaum János


A birkózás

Az ókor minden népénél léteztek birkózó iskolák. Már Homeros ír temetések alkalmából megrendezett harci játékokról, köztük birkózásról is a Kr.e. XII. században. Mítoszaik, mondáik is át vannak szőve birkózó jelenetekkel. A görögség Heraklest tartotta legelső birkózónak.

Pontos adatok is találhatók a görögök irataiban, verseiben. Ismeretesek az egyes fogások nevei és a gyakorlás rendszere is. Alkalmazták a csuklófogást, csípődobást és még a hidat is.

Cseleztek, gáncsoltak, rúgtak és szabad volt ajkat, orrot, sőt herét is fogni. Tudunk olyan birkózóról, aki ellenfelei ujjait törte el. Alkalmaztak olyan fogásokat, dobásokat, amelyek halálosak voltak. A győzelemhez háromszor kellett az ellenfelet a földre dobni.

A kisfiúkat a palaistrában, a fiatalokat és felnőtteket a gimnasiumokban gyakoroltatták. A küzdőtér felásott föld vagy homok volt. A birkózók csak úgy, mint a többi versenyág gyakorlói, meztelenül végezték gyakorlataikat.

A gyakorlatok megkezdése előtt testüket olajjal kenték be és finom homokot szórtak rá. Ennek oka, a bőr rugalmasságának növelése volt. Így kerülték el a bőrsebeket.

Spártában a nők együtt birkóztak a férfiakkal. Más görög városokban sem volt ritka a nők birkózó gyakorlata.

Az ókor leghíresebb birkózója a krotoni Milon, Pythagoras tanítványa volt. Hadvezérként a krotoniakat vezette a Szibarisz elleni háborúban. A filozófia és a misztikus tanok mellett három évtizeden át, aratott babérokat az olimpiákon.

Mesélik, hogy egy alkalommal megmentette filozófus társai életét mikor lakoma közben rogyadozni kezdett az épület. Az oszlop alá állt és megmentette barátai életét.Más alkalommal egy 4 éves bikát emelt fel és vitt körbe a hátán a stadionban. Képes volt egyetlen csapással leütni egy bikát is.Étkezése is legendás, naponta megevett 8, 68 kg húst és ugyanannyi kenyeret. Torkát 9, 8 liter borral öblítette le. Próbák sokaságában jeleskedett. Társai képtelenek voltak lelökni őt egy beolajozott diszkoszról. Almát tartó markát lehetetlen volt szétnyitni. Mikor pedig a próba véget ért az almán nem lehetett ujjnyomokat látni.

Ennek az óriásnak dicstelen halála volt. Az erdőben járván meglátott egy ékekkel már félig szétrepesztett farönköt. Hiuságától vezérelve ujjait a a hasadékba dugta és megpróbálta széttépni a fát.Erejéből azonban csak arra futotta, hogy az ékek kipottyantak, és a fa ujjaira zárult.A legenda szerint így halt meg vadállatok fogaitól szétmarcangolva, védtelenül.

A birkózás népszerű volt a római korban is. Profi birkózók járták a birodalmat és mindenütt bemutatták művészetüket, ahol megfizették és ellenfél is akadt.Felszerelésük már kiegészült ágyékot is védő kötéssel, bőr fejvédővel, bandázsokkal.

A pankration

A versenyágat Kr.e. 648 - ban rendezett olimpián említik először. Első bajnoka a syracusai Lygdamis volt.A pankrationt később a gyermek versenyek közé is felvették.

A pankration szó "mindent lebírót" jelent.Az ökölvívás és a birkózás összevonásából született. Az ökölvívásnál használt védőfelszereléseket azonban nem viselték. Vitatott a pankrationnak, mint küzdelmi módnak a kialakítása.

Egyes kutatók a birkózás közben gyakorta előforduló szabályellenes ütéseket tartották ötletadónak. Mások, a háborúban való hasznosságot vélték alapnak.

Az igaz, hogy a pankrationban jártas versenyzők valóban kamatoztathatták képességeiket a háborúkban is. Ismerve azonban a csaták közben alkalmazható harci technikákat, ritkán kerülhetett sor pusztakézzel történő összecsapásokra.

A nézők rajongtak ezekért a küzdelmekért. Igaz, nem sok ilyen összecsapást láthattak, mivel nagyon kevesen mertek indulni a versenyeken. Voltak esetek, amikor egy- egy pankratiaszta megszökött a megmérettetés napja előtt. A szökevényeket a versenybírák súlyos pénzbírsággal sújtották.

A küzdelmek veszélyessége miatt előfordult, hogy csak egyetlen induló akadt. A bírák ilyen esetben is kiadták a győzelmi koszorút.

Aki verseny közben akarta feladni a küzdelmet, az megveregette ellenfele vállát, vagy felmutatta kinyújtott mutatóujjú kezét. A spártaiak szégyennek tartották, ha valaki feladta a küzdelmet. Épp ezért nem vettek részt az olimpiai ökölvívásban és a pankrationban.

A versenyek során használták a test szinte minden részét. A kezeket, lábakat, fejet, térdeket, könyököket. Löktek, rántottak, rúgtak, ütöttek, sőt Spártában még haraptak is. Szélsőséges technikaként a szem nyomását is alkalmazták.Használatosak voltak fojtások, dobások, gáncsok is. Halálesetek is gyakorta előfordultak.

A gyakorlatokat a gimnasiumokban végezték. Itt a birkózás fogásai és az ökölvívás technikái mellett speciális fogásokat, ütéseket és rúgásokat is tökéletesítettek, egymáson és különböző méretű, súlyú "zsákokon". Ezek általában, fügemagokkal, gabonával töltött állatirhák voltak, melyeket felfüggesztettek. Használtak töltött bőrlabdákat is. Ezeket egymás hasfalának, vállának dobták, így gyakorolva az ütközéseket.

Ismeretesek vázaképek, szobrok melyeken a pankratiasztákat páros küzdelemben ábrázolják. Láthatók kis bronzszobrokon, rajzokon, egyedül, rúgás közben, vagy zsákoláskor.

A mai kutatók ezekből az ábrázolásokból és egyes versekből szerezték információikat az alkalmazott harci eljárásokról. A versenyzőknél előnyt jelentett a nagy test és erő. Az olimpiákon nem voltak ugyanis súlycsoportok. E miatt azt hihetnénk, hogy kistermetű versenyzők esélytelenül indultak. Nem így volt. Ismerünk egy kistermetű kilikkiai pankratiasztát aki sikeres versenyzőként több győzelmet is aratott. Alacsony termetéből adódó hátrányát rúgásaival ellensúlyozta. Híres rúgása, elnevezéséből ítélve, felugrós fordulós rúgás lehetett.

Az ősi pankration XXI. századi megjelenésében is különleges. Az Amerikában oly népszerű pankráció semmiben sem hasonlít rá.

A pankratiaszta előredöntött felső testel, felemelt karokkal áll. Karjaival a fejét, mellét védi, míg a dőlés következtében távol tartja érzékeny testrészeit az ellenféltől. Ütés után fogni is tud, rántást, csavarást indítva ilyen formán. De fogásból, könyök vagy térd támadást is indíthat.

Zseniális rendszer. Nincs benne semmi felesleges. Minden fogásból indítható ütés, rúgás és viszont is. A közelharcban, földharcban úgyszintén alkalmazzák az ököl, könyök, térd, fej technikákat. Kis távolságról is képesek hatékonyan támadni érzékeny pontokat.

Aki egyszer látta, megértheti, miért rajongtak az ógörög nézők ezekért a küzdelmekért, és miért vállalták oly kevesen a megmérettetéseket.

Nagyon magas szintű koncentrációt és hatalmas edzésmunkát igénylő küzdelmi mód.Versenysport remélhetőleg nem lesz belőle. Valószínűleg ugyanaz történne vele, mint az ökölvívással, birkózással. Olyan vegytisztává váltak, hogy már csak a beavatottak élvezik és értik.

Az ősi pankration mai bemutatása azonban izgalmas és látványos még annak ellenére is, hogy jószerivel majdnem koreográfiákat mutatnak be. Olaszországban és Dél Fraciaországban élik reneszánszukat ezek az ősi pusztakezes küzdőművészetek.

Az ókori pankrationnak is megvoltak a sztárjai. A skotussai Polydamasról írták, hogy Thrákiában, az erdőben pusztakézzel megfojtott egy oroszlánt csak azért, hogy hasonlítson Héraklészre, aki szintén legyőzött egy oroszlánt Nemeába.

Máskor bement a csorda közepébe, hátsó lábánál elkapta a legvadabb bikát, amely hosszas kapálódzás után csak patája hátrahagyása árán menekült. Dareiosz a perzsák királya, hallva csodás tetteiről, meghívta udvarába. Testőrségének a Halhatatlanoknak sorából a három legerősebb vitézt állította szembe vele. Poydamas, fegyvertelenül is agyonverte mind a hármat.

Nagy ereje okozta a vesztét. Nyár idején barátaival borozgatni ment egy barlangba. A barlang teteje omladozni kezdett, mire a társak kimenekültek. Ő azonban bízva erejében, benn maradt és karjait a tetőzetnek feszítve megpróbálta megtartani. A lezuhanó sziklatömbök azonban agyonzúzták.

Meg kell említeni a "csodagyőztes" címet viselő atlétákat. Ők, Herakleshez hasonlatosak voltak. Herakles volt az első, aki egy azon napon győzedelmeskedett birkózásban és pankrationban is. Az egy évezreden áttartó, olimpia játékokon összesen 7 csodagyőztest koszorúztak meg Olimpiában.

Tragikus eseményekben is bővelkedett a pankration története. Arrachaion az 54. Olimpián utolsó ellenfelével viaskodott, mikor az, combjai közé fogta a fejét, és fojtogatni kezdte. Arrachion megfogta ellenfele lábujját, és csavarni kezdte. Az ellenfél kínjában feladta a küzdelmet, de ez már nem segített Arrachaion, mert elszállt belőle a lélek. Az igazsághoz tartozik, hogy Arrachion vesztett helyzetében már fel akarta adni a küzdelmet, de ekkor oktatója azt kiáltotta neki. "Milyen szép halotti disz a koszorú, ha valaki nem tágított Olimpiában."

A bírák a meghalt hős holtestét koszorúzták meg.

Az ökölvívás

Homeros költeményeiben, szintén olvashatunk ökölviadalokról. Egy krétai ház freskóján pedig sisakban öklöző fiukat látni.

Már ekkor cserzetlen bőrszíjakkal tekerték be ökleiket, alkarjaikat. Az ujjak azonban szabadon maradtak. Ennek neve himas volt. Pausanias leírásából tudjuk a felkötés módját is. Ezt az eszközt a kéz és az alkar védelmére használták.

A római császárkorban ércbütykökkel, pengékkel látták el az öklöket. Az alkarokat pedig fémlemezekkel burkolták be. Ennek neve myrmex (hangya) volt.

A puszta szíjak használata esetén sem volt azonban biztonságban az arc és a fülek. Egyes szobrokon látni olyan sérüléseket, amelyek nem a szoborrongálók művei. Már a modellen is meg voltak.

Voltak azonban olyan atléták is, akik ügyes lábmunkájukkal, elhajlásaikkal fárasztották ki ellenfelüket. E stílus leghíresebb bajnoka a káriai Melankomas a Kr.u. I. században. Titus császár kedvence volt.

Csodálatos erőnléte bizonyítékául emlegették, hogy két napon át képes volt kezeit fenntartani pihenés nélkül. Filozofikus alkat lehetett, mert nem csak ő nem kapott ütést, de ellenfeleinek sem adott. Csodás lábmunkájával és kitartásával kényszeritette őket feladásra.

A feladás jele a kinyújtott mutatóujj volt. Döntetlen mérkőzés nem létezett. Ilyen esetben a klimax eljárást alkalmazták. Az ellenfelek felváltva ütöttek és nem védekeztek.

Feljegyezték, hogy egy Damoxenos nevű atléta kinyújtott ujjait ellenfele hasába ütve, körmeivel felszakította azt és kifordította a beleit. Damoxenost kizárták a versenyből, mert nem "egyet ütött". Így halott ellenfele kapta a győzelmi koszorút.

Az ökölvívók alkarjaik gyors mozgatásával, egyfajta malommozgással igyekeztek megzavarni ellenfelüket, és innen indítani ütéseket. Ismerték és alkalmazták az összes ma ismert ütésfajtát.

A római korban, egyes esetekben bőr fejvédőt is használtak.


Mind az ökölvívásnál, mind a birkózásnál nem volt súlycsoport, szűkre szabott küzdőtér. Az összecsapásokra a stadion homokján került sor.

Már a görögöknél megjelennek a hivatásos atléták, akik sorra járják a városok által rendezett játékokat és megküzdenek a díjjakért. Az olimpiai győztesek ugyanis egyes esetekben 30.000 denariust is kaptak. Összehasonlításként: egy legionárius évi zsoldja 250 denarius volt.

A római korban alakult meg a "Vándor atléták szövetsége", amelyeknek tagjait igazolvánnyal látták el, feltüntetve bennük az atléták versenyeit, győzelmeit, befizetet tagdíjait és esetleges papi funkcióit. Igazi profi világ alakult ki. Edzőkkel, szervezőkkel, mecénásokkal, fogadó irodák őseivel.A versenyzőket külön edzők oktatták a "szakma" finomságaira és az erőnlét fejlesztésére.

Alkalmazták már a különböző méretű és felfüggesztésű ökölvívó zsákokat, súlyzókat is.

Az aktív, vagy kiöregedett atléták fizetéskiegészitésként testőri, ritkábban bérgyilkosi munkákat is elvállaltak, vagy edzőként dolgoztak. A tisztességben megőszült atlétáknak azonban nagy politikai befolyása is volt. Ennek köszönhetően komoly életjáradékokat harcoltak ki maguknak.

Nincs új a nap alatt. Mondhatjuk, hisz manapság is találkozunk ilyen életpályákkal.

Galenos, a gladiátorok orvosa


A gladiatorok közismerten jó ellátást kaptak, mind étkezési, mind egészségügyi tekintetben. Orvosaik nagy gyakorlatra tettek szert a sebek kezelésében és az erőnlét-fokozás módszereiben is.

Leghíresebb képviselőjük a görög Galenosz volt. Már 16 évesen tanult a leghiresebb egyetemeken, Khorinthosban, Alexandriában. Gyógyitásait dokumentálta, ezzel hosszú időre útmutatást adott a későbbi korok orvosainak.

Kis-Ázsia legfontosabb gyógyhelyén dolgozott, ahol a betegeket zenével és gladiatorjátékokkal szórakoztatták. A gladiátor-orvosként végzett operációk lehetővé tették számára, hogy alaposan megismerje az emberi szervezetet. Hellászban ugyanis vallási okokból nem lehetett ilyen vizsgálatokat végezni.

Gyógyitó munkájához a luxus szanatórium adta anyagi háttér következtében, a kor legfejlettebb orvosi eszközei és gyógyszerei álltak rendelkezésére.

Az orvos feladata volt, hogy a gladiatorok száma ne csökkenjen a sebek és betegségek következtében. Nem csak életben kellett tartania a sérülteket, hanem alkalmassá kellett tenni őket újabb harcokra is.

Egy alkalommal az egyik gladiator lába csontig szétnyílt.Galenos mandragora borral elaltatta és ebben az állapotban hajtotta végre a műtétet. A mandragora idegméreg, mely kis adagban 3-4 órára öntudatlanságot idéz elő.

Galenos a legfontosabb ereket elkötötte és megkisérelte az izomkötegeket összevarrni. A sebbe bronz csövecskét illesztett a genny eltávolitására. A lábra sint tett, majd a felszin összevarrása következett. A varrásokat tűzben fertőtlenitett bronztűvel, kifőzött birkabél cérnával végezte és gyógynövényekből őrölt porral csökkentette az esetleg fellépő gyulladás veszélyét.

A műtét után 6 hétig kellett mozdulatlanul tartani a lábat. Ezután a beteget gimnasztikai gyakorlatokra fogta. A sérült gladiator 6 hónap letelte után léphetett ismét arénába.

A gladiatorok étkezésére is odafigyelt. Bab és árpakásával etette őket amelyek rengeteg proteint tartalmaztak /többet mint a ma/.

Az ételeket különféle szószokkal ízesitették Ez az étrend hatásosan erősitette az izmokat. Minden ételt nagyon gondosan készitettek el és nagyon sokat adtak belőle a gladiatoroknak.

Inni, vizet vagy kecsketejet kaptak.

Galenos tudása, karrierjére is hatással volt. Később Marcus Aurelius Caesar háziorvosa lett.


Testkultúra és harcművészetek az ókori Rómában


Írta:Weixelbaum János


Harcművészeteket a délkelet ázsiaiakhoz hasonló, magas szinten űztek és oktattak az ókori Európában is. A fitness mozgalom pedig nem a legújabb kor tömegtársadalmának találmánya, hanem a görög-római életmódkultúra késői reinkarnációja.

Valódi párhuzam vonható, az ókori Róma császárkori palestrái és a ma oly divatos fitness centrumok között. Ezekben az edzőtermekben tagsági könyvvel, nyilvántartással és a mai recepciónak és edzőnek megfelelő felügyelő-személyzet mellett végezhettek testmozgást Róma és provinciáinak polgárai, katonái. Akkoriban Róma gazdagjai körében sikké vált - elsősorban görög - személyi edzőt foglalkoztatni.

Az ókori palestrák olyan komplex létesítmények voltak, amelyek szolgáltatásait csak kevés mai fitness terem tudja nyújtani: a mai fallabda elődjének számító, teremben játszható labdajátékoktól, az uszodáig, a masszázsig, a súlyzókig és a csoportos gyakorlatok végzésére szolgáló tornatermekig szinte mindent megtalálható volt ezekben a központokban.

A palestra helyenként monumentális építmény volt: Aquincumban a tornacsarnokot 70 méter hosszúra és 25 méter szélesre építették. Egyik végén kiszolgáló helységeket, míg a másikon, a 30-szor 15 méteres, másfél méter mély úszómedencét helyezték el. Mellette kaptak helyet az izzasztókamrák, hideg és melegvizes medencék is. Ezt az óriási komplexumot, mintegy hatezren látogatták. A palestrák legnépszerűbb programjai a súlyzós - és tornagyakorlatok voltak.

Nem véletlen, hogy a római társadalomban nagy tekintélye volt a testi képességeknek és az atletikus alkatnak. Nemcsak a katonáktól, hanem a politikusoktól és tisztviselőktlő is elvárták, hogy izmosak, jó felépítésűek legyenek. A mostanában divatos karriertanács akkoriban is közszájon forgott: "ha rendszeresen edzel és jók a fizikai képességeid, az előmeneteledben és a munkaerőpiacon is javulnak a lehetőségeid."

Egyébként a kor közösségi kommunikációjának legdivatosabb formája, a szónoklás is komoly vitálkapacitást és erőnlétet igényelt. A városi polgárság ezért igen nagy százalékban, és heti többszöri rendszerességgel látogatta a palestrákat. Ahonnan természetesen a nők sem voltak kizárva: legszebb bizonyítéka ennek a híres piazza armelinai lelet. A Szicíliában feltárt birtokközpont padlómozaikja egy edzőtermet ábrázol, ahol bikinis hölgyek végeznek testgyakorlatokat és labdajátékokat.

A hatalom képviselői és a befolyásra vágyók tehát jól tették, ha rendszeresen edzettek: így sikerülhetett leginkább hasonlítaniuk népszerű isteneikhez, akiket általában szép testtel ábrázoltak. A kor valódi férfiideáljai és ünnepelt sztárjai azonban nem a politikusok és karrierhivatalnokok, hanem a legelszántabb harcosok, a gladiátorok, vagy a kocsihajtók voltak. E népszerűség erejét mi sem mutatja jobban mint a több Oscar-díjjal kitüntetett Gladiátor című film negatív hősének, Commodus császárnak élete (i.sz.180-192) aki maga is sok gladiátorküzdelmben vett részt. Igaz, ellenfelei fa fegyverekkel küzdöttek.

A testkultúra és a gladiátorkultusz fénykora, Trajanus ( i.sz. 98-117) valamint Hadriánus (i.sz. 117-138) uralkodásának időszakára tehető az ókori Rómában. A gladiátorviadalok sztárjait - mint például az 51 győzelmet aratott és négyszer felszabadított, de a küzdelmeket ezek után is folytató Publius Ostoriust vagy a hires Flammát, fizetett trénerek képezték ki. Ebben a felkészítésben a gimnasztikának a súlyzós edzésnek, valamint az izomlazításnak és a masszázsnak is fontos szerep jutott.

A gladiatorok tréningjei sem voltak teljesen zártak. A szurkolók, korlátozott számban ugyan, de megnézhették kedvenceiket gyakorlás közben is. Nem számitott ritkaságnak az sem ha tekintélyes férfiak és nők öltötték magukra a gladiatorok fegyverzetét és gyakoroltak a gladiatorkaszárnyákban. Septimius Severus császárról tudjuk, hogy kedvtelésből, kiválóan forgatta több gladiatorfegyvernem harci eszközeit is.

A gladiátor harcmodor és mozgáskultúra jellemzője, hogy az észak-európai germánok legjobb fogásaitól az észak-afrikai harcművészetig mindenből a legjobbat és a leghatékonyabbat ötvöző, egyénre szabható rendszert alakitottak ki.

E három földrészre kiterjedő, mégis komplex testkultúra rendszer, kialakulását a birodalmi eszmének és a városi kultúrának köszönhette.


VALLÁSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK


"Beavatásnak nevezik azt az egyetlen aktust, vagy folyamatot, amikor az ember beszűkült életének határait áttöri, és a létezés többé kevésbé egészét önmagában helyreállítja." (Hamvas Béla: Patmos)






A Mithrasz-kultusz


Mithrasszal először a perzsa, majd némi áttétellel az indiai mitológiában találkozhatunk. Idővel pedig számos európai és keleti kultúrában éreztette hatását, a legismertebbé mégis a Római birodalomban vált.


Mithrasz a perzsa mitológiában


Mithraszt a perzsa mitológia szerint Ahura-Mazda, a perzsák Legfőbb Istene teremtette, mint a szerződések és a háború istenét. Igazságos, de tud erőszakos és kegyetlen is lenni, amikor az istenteleneket husángjával pusztítja.

Másfelől napisten is, aki - mivel ezer füle és szeme van - mindent lát, mindenről tud. Egyetemes tápláló is, aki biztosítja a rétek és nyájak termékenységét.

Lakhelye az égbolton túl, a szellemi világban épült, de mégis elégedetlen, mert az emberek nem imádkoznak hozzá. Ezért jutalomképpen kultusszal ajándékozza meg a Legfőbb Isten. Mithrasz ezt követően visszatér a földre, hogy legyőzze az istenteleneket, s ezért a tettéért a halandók az egész földet beragyogó istenként imádják.

Kultusza kezdetben valószínűleg a Kis-Ázsiában letelepedett Mágusok (perzsa papi nemzetség tagjai) körében bontakozott ki, de ekkor még nyilvánosan gyakorolták ezt a vallást. Később azonban új tartalommal telítődött a kultusz: Mithraszt már egy sziklából eredeztették, így vált a kultusz elengedhetetlen helyszínévé a barlang.

A kultuszt államvallás szintjére emelő párthus királyok is trónra lépésük előestéjén visszavonultak egy barlangba, alattvalóik pedig újszülöttként, természetfölötti eredetű lényként tisztelték. (A keresztény gondolatkörben is a fényárban úszó betlehemi barlangban látjuk megszületni a Messiást.




Mithrasz kultusza a nyugati világban


A mitológia nyugati változatában már Mithrasz az isteni útmutatás szerint ellopja az - eredetileg Ahura-Mazda által teremtett, s minden rossz okának tekintett - ősbikát, s a Nap (Sol) parancsára feláldozza azt. E küldetést csak nehéz szívvel képes végrehajtani, emiatt ábrázolják úgy, hogy fejét félrehajtja, miközben egyik kezével megragadja a bika orrlikát, a másikkal pedig nyakába mélyeszti a kést.


"A haldokló áldozat testéből születtek mind a jótékony füvek és növények ... Gerincvelejéből csírázott ki a búza, amely kenyeret ád, véréből a szőlőtő, amely a misztériumok szent nedűjét adja." /Eliade II., 254.o./


A bikát barlangban áldozza fel a Nap és a Hold jelenlétében. /A nap és a hold jelentette az anyagi világba alászálló lélek számára az út kezdő és végpontját./ Miután elvégezte feladatát, Mithrasz a mennybe emelkedik. Mint megváltó és üdvözítő, Mithrasz ezzel előrevetíti a beavatott, a hívő lélek lehetséges jutalmát.

Az "egyetértés"-ről /megállapodás, szerződés/ elnevezett Mithrasz-misztérium a Római birodalomban történő elterjedését követően alapvetően katonavallás volt, ugyanis csak férfiak lehettek a beavatottak.

A római katonákon kívül kereskedők és rabszolgák is gyakorolhatták a napisten eme misztériumát. Kr.e. 67-ben Iránból került át Itáliába, majd a Duna mentén lévő római helyőrségekből terjedt szét a germán területeken.

A vallás virágkorában, 100-400 között szentélyeket, vagyis mithreumokat /mitreionokat/ Pannoniában is építettek, de Galliában és Britanniában ugyanúgy találni ilyeneket, mint Svájcban és Spanyolországban. Csak a görög területek maradtak a kultusztól érintetlenek. A kultusz tagjait egy nagyon komoly procedúra keretei között avatták be rejtélyekbe.

A müsztésznek - beavatandó személynek - hét beavatási lépcsőfokot kellett teljesítenie, ezeken keresztül érheti el a teljes testvériséget.

Mielőtt a beavatási szertartás megkezdődött volna, a jelölteknek esküvel kellett megfogadniuk, hogy titkot tartanak.

A minden türelmet és bátorságot próbára tevő hét fokozat egy-egy csillagképnek felel meg:

1. Holló /corax/, 2. rejtőzködő /krüphaiosz/, 3. Katona /miles/, 4. Oroszlán /leo/, 5. Perzsák /perses/ - az első választott nép!, 6. Napfutár /héliodromosz/, 7. Atya /pater/ mint vallási vezető.

Aki az első három "szolga-fokot" teljesítette, annak a maradék négy "részvevő-fokon" is át kellett jutnia ahhoz, hogy a misztériumközösség teljes jogú tagja lehessen.

A beavatandók szemét bekötötték, közben körülötte egy csapat hollókárogással, szárnycsapkodásokkal, üvöltözéssel zajt keltettek. Ezt követően csirkebéllel összekötött kézzel kellett átugraniuk egy vízzel telt árkot, majd valaki egy karddal szétvágta a beleket. Valószínűleg egy színlelt gyilkosságban is részt kellett venniük.

A források a beavatás tartalmát illetően erőteljesen eltérő adatokat közölnek, ami nem meglepő, hiszen egy titkos szertartásról van szó.

A Mithrasz-kultusz gyors terjedésének oka abban rejlett, hogy képes volt az iráni örökséget a görög-római szinkretizmussal szervesen összevegyítenie. Az asztrológia, eszkhatológia és a napvallás császárkorban oly elterjedt nézeteit sikerült a kultusz részévé tenni, s ráadásul más keleti üdvözülés-tanokkal ellentétben latin volt a liturgikus nyelv, s a papi testületek irányítói is az itáliai népességből kerültek ki.



Fegyelmezett vallás volt, hiányoztak belőle az orgiasztikus, borzadállyal eltöltő rítusok, erkölcsössége a római hagyományt idézte fel a rómaiak előtt, a kívülállókat pedig elbűvölte.

Egy közösségnek legfeljebb 100 tagja volt, de nők nem lehettek közöttük - ellentétben más korabeli kultuszokkal.

A kereszténységgel nagyon sok közös vonása volt a Mithrasz-kultusznak. Mindkét vallásban kereszteltek, ugyanazon a napon /december 25-én/ ünnepelték Istenük születését /egyes vélemények szerint ezt a keresztények a IV. sz. második felétől vették át a Mithrasz-kultuszból/, hasonló elképzeléseket vallottak a Világ végéről, az Utolsó Ítéletről és a testek feltámadásáról. A heti kötelező munkaszünet napjaként pedig kifejezetten Mithrasz szent napját, vasárnapot tekintették.


Forrás:

Gerhard J. Bellinger: Nagy valláskalauz Akadémiai K., Bp.1993

Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris-Századvég, Bp., 1994

Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. Osiris-Századvég, Bp., 1995

Hahn István: Istenek és népek Minerva, Bp., 1980

John R. Hinnels: Perzsa mitológia Corvina, 1992

Mitológiai enciklopédia II. Gondolat, Bp., 1988


Ajánlott linkek, a képek forrása:


Mithrasz-kultusz /finn/

David Ulansey Mithraszról



A Mithrasz kultuszról

Írta: Szabó Ádám


A Krisztus születése utáni első négy évszázadban, a római vallási élet egyik jellegzetes jelensége volt a perzsa nevet viselő Mithrasz alakja körül kialakult misztériumvallás, amelyet az istenség neve alapján sokáig tisztán iráni eredetű vallásnak tekintették.

Mára már tudjuk, hogy pusztán a név és egyes külsőségek köthetők Iránhoz és az ott tisztelt Mithra-hoz. A Római Birodalomban elterjedt kultusz tudatosan létrehozott vallás volt. Az általunk megismert formájánál korábbi hozzá is köthető kultusznyomok Kis-Ázsiában, Kilíkiában, Kommagénében fedezhetők fel.

Közelebb járunk az igazsághoz ha azt mondjuk, hogy több korábbi meglévő képzet felhasználásával, a misztériumvallás végső formájának kialakítása Pannoniában történt. A pannoniai Poetovio /Ptuj, Szlovénia/ területéről ismert a legkorábbi Mithraeum, a Kr.u. I-II századok fordulójáról. Az úgynevezett poetovioi I.számú Mithraeumban áll ma is két oltár, amelyeket valószínűleg a kultusz egyik alapítójának Hyacinthus-nak emlékére emeltek.

Ez a tény a poetovioi I. Mithraeumot egyedülállóvá teszi minden római kori szentély között.

A poetovioi vámközpont természettudományokhoz, ezen belül matematikához, csillagászathoz jól értő személyzete a görög Kelet és a latin Nyugat határán volt az a közeg, amely minden információval és tudással rendelkezve alkalmas volt e hatalmas tudást igénylő, bámulatosan komplex rendszerrel bíró misztériumvallás létrehozására, valamikor a Kr.u. I század végén. ***

A bonyolult liturgiájú kultusz dogmatikai, etikai tanításai, a hívők beavatási szertartásai, rítusai igen sok hasonlóságot mutatnak a kereszténységével. A Kr.u. 4. században valójában e két vallás között dőlt el Európa - s a fél világ - szellemi-lelki jövőjének sorsa. A Mithras-kultusz eme kétségkívül világpolitikai jelentőségű szerepéhez képest megdöbbentően kevés az, amit e vallás hívei önmagukról, hitükről, gondolataikról, közösségeik belső rendjéről az utókorra örökítettek.

Ennek oka rendkívül egyszerű: Mithras kultusza misztérium-vallás volt, hívei a bonyolult beavatási folyamat minden egyes lépcsőjénél szent esküt /sacramentum/ tettek - mint minden misztérium vallás hívei - hitük titkait nem árulják el a beavatatlanoknak, s ezt az esküt nagyon szigorúan meg is tartották. Jellemző erre Tertullianus esete, aki bár ismerte e misztériumot, harcos keresztény hittudósként, egyháztanító-apologétaként is csak általánosságokat írt a kultuszról, de a misztériumok lényegi kérdéseit nem taglalta. Megfelelően érzékelteti az okot Apuleius aki a Kr.u. I-II századokban írt. Isis misztériumaiba való beavatásáról csak annyit jegyez meg, hogy elmondhatná de elmondania nem szabad, sőt meghallani sem szabad senki kívülállónak mert a titok megsértése bűnhődést von maga után.

Ennek megfelelően nem is maradt semmi írott forrás ami részletesebben megvilágítaná a kultusz belső életét. Így aztán összefüggő szöveges források híján jószerivel csak a kultusz képi - főként kőplasztikai - emlékeinek értelmezése segítheti hozzá a mai kutatót az eredeti lényeg megismeréséhez, és ezek közül is főleg a Római Birodalom valamennyi területén száz- és ezer- számra ismétlődő bikaölő Mithras /Mithras tauroktonosz/ képe.



E jelenet leírása a következő: Mithrast a fején frígiai sapkát, vállán lengő katonai köpenyt - chlamys - testén ujjas tunikát és redőzött szárú perzsa nadrágot viselő fiatal istent egy jobbra törő, lábaira roskadó hatalmas bika hátán látjuk, amint, bal lábával rátérdel, jobb lábával az állat elnyúló hátsó lábára tapos. Bal kezével, orránál fogva a bika fejét hátrafeszíti, a jobb kezében tartott tőrt, pedig az állat nyakába döfi. Arcát - következetesen - hátrafelé fordítja, nem tekint áldozatára.

A kétalakos küzdelmi jelenetet, kísérő alakok sokasága köríti, ezek száma nem, de elhelyezkedésük - tehát Mithras és a bika alakjához való viszonyuk - következetesen állandó, Britanniától az Eufrátesz-ig, illetve az I.-től a IV.-ik századig.

Ennek oka minden bizonnyal az, hogy a kép - mint azt a legutóbbi évtizedek kutatásai bebizonyították - csillagászati vonatkozású, így az egyes alakok egymáshoz való viszonya stabilnak tekinthető.

E mellékalakok többnyire a következők: A tauroktonosz - csoportot két fáklyatartó /dadophorosz/ ifjú fogja közre, nevük - sok-sok feliratos forrás alapján - Cautes és Cautopates.

A két alak azonos ruházatot visel, beállításuk, egész habitusuk megegyező, rokonhangzású és jelentésű nevük, iker mivoltukra /Gemini/ utal. Mithras lengő köpenyének csücskén, egy holló /Corax/ ül.

Közvetlenül mellette a bika magasra emelt farka egy - ritkábban három búzakalászban /Spica/ végződik. A bika hasa alatt egy skorpió /Scorpius/ akasztja fogó-ollóit az állat heréibe. A döféstől földre roskadó bika hasa alatt - de gyakran a kép/relief keretére szorulva, tehát magától a bika testi mivoltától elkülönítve, egy hullámzó testű kígyó /Hydra/ kúszik végig a kép egész hosszán. Fejét magasra, a bika vállán ejtett vérző seb közelébe emeli.

Ritkábban látunk olyan kultuszképet is, amelyen a kígyó a kratér szájához emeli a fejét. A kígyó testének közepe táján, egy sörényes oroszlán /Leo/ és egy nagy kétfülű borkeverő edény /Crater/ látható; ezek gyakorta kompozicionális egységet alkotnak, például úgy, hogy a kratér a fekvő oroszlán mancsai között foglal helyet.

A kísérő alakok sorát, egy kis kutya /Canis minor/ alakja zárja le, amely a bikával szemben annak szügyére ugrik, teste, mintegy 45° -os szöget zár be a kép alapsíkjával, feje a kígyó feje mellett a vérző sebbel szemközt helyezkedik el.

A kultuszkép jelenete belefogalható a püthagoraszi mágikus ötszögbe, azon belül pedig felosztható az aranymetszés szabályai szerinti isteni arányokra. A művészileg feszes kompozícióba foglalt jelenet alakjaiban a kutatás, hosszú évtizedek magyarázási kísérletei után csak legutóbb ismerte fel a fentiekben már jelzett csillagképek transzponált megjelenítését.

Hogy ez valóban így van, azaz a jelenet az égbolton játszódik, azt kétségtelenné teszi, hogy valamennyi ábrázolás jobb és bal felső sarkában ott látjuk Sol és Luna, tehát a Nap és a Hold ábrázolását akik az egész jelenet kozmikus keretét adják meg. Ugyanezt a kozmikus hátteret teremti meg a sok ábrázoláson felbukkanó barlang-jelkép, amely az ókori gondolkozásban a világmindenség, a Kozmosz szimbóluma volt.

Az elmondottak alapján nem vitás, hogy a jelenet két fő alakja közül a bika nem más, mint a Taurus constellatio ábrázolása, Mithras pedig bizonyára a Taurustól Északra, vele azonos csillagászati hosszúságon található, frígiai sapkát és lebbenő chlamyst - viselő mitológiai hős, a Perseus csillagkép megjelenítése. A jelenet csillagkép alakjai a Tejútként azonosítható, a bika oldalából kifolyó vérrel együtt az őszi égbolt teljes 3600-os körívét adják ki. A kultuszkép alakjai pedig arra szolgálnak magyarázatul, hogy mi köré fonódott a teológiai tartalma a tanításoknak.

Az örökké mozgásban levő, minden év azonos időpontjában ugyanazon a helyen látható csillagképek ciklikus mozgása, a téli napforduló után hosszabbodó nappalok, a megszületett és a sötétség bikáját legyőző világmegváltó és kozmoszmozgató Mithrasz lenyűgöző tevékenységét mutatja. Az égbolt csillagképeinek ciklikus körforgása, az évszakok változása - a természet örök körforgása - pedig a születést követő halálra és a halált követő biztos feltámadásra utal.

A korabeli ember számára döbbenetes felismerés volt, hogy létezik egy erő, amely az égboltot, amely magában foglalja az ismert istenvilág minden hatalmasabb tagját, kívülről mozgatja. Ez volt Mithrasz, aki e ciklikus csillagkép és az ezzel összekötött évszakváltozásokat uralta és irányította és akinek úrnak kellett lennie a születő-meghaló és minden bizonnyal feltámadó ember sorsa fölött is. A beavatott, aki azonosult istenével, pedig nemcsak a biztos feltámadásnak, hanem e kozmikus erőnek - tudásnak is részesévé vált. ***

A kultuszgyakorlatnak hagyományos külsőségei voltak. A kisközösségek számára épült szentélyek köré beavatott, a beavatási fokozatnak megfelelő papi ranggal rendelkező és beavatás nélküli "laikus" hívek csoportosultak. Az egymást testvér-nek /frater/ szólító beavatottak, a beavatás által a hétköznapi emberek számára ismeretlen tudás birtokába jutottak, önmaguk átformálása közben átélték istenük élettörténetét, küzdelmeit, bukását, felemelkedését minek nyomán végül azonosultak magával az istenséggel. Ez együttjárt a legmagasabb beavatási fokozattal, amely az atya /pater/ címmel járt együtt.

A hét beavatási fokozat közül négy alsóbb és három felsőbb fokozatot ismerünk. Az egyes fokozatok beavatottjaiként jutottak egyre közelebb a végső tanítások megismeréséhez a müsztészek. Közben lépésről-lépésre sajátították el azokat a magatartásformákat, amelyek az egyén átformálásával alkalmassá tették a hívőt a teljes tudás birtoklására. A Holló /corax/ volt a legelső fokozat - az istenek küldöncét jelentette. A második a Méh /kryphios/ az építő, a harmadik a Katona /miles/, a negyedik az Oroszlán /leo/ volt. A négy, mondhatni alapfokú beavatási fokozatot követte a három magasabb: a Perzsa /perses/, a Nap követője /heliodromus/ végül az Atya /pater/ már birtokában volt mindannak a tudásnak, amelyet a hit nyújthatott, egyszersmind vezetője volt a közösségnek is. Egy-egy településen több mithraeum helyezkedett el, a kisközösségek számával megegyezően.

A szentély, egy a koszmoszt szimbolizáló barlangot utánzó építmény volt, lehetőleg a tisztító szertartásokhoz nélkülözhetetlen élővizet - forrást - magába foglalva, vagy legalábbis forrás közelébe építve.

Kisebb előteret követően lehetett bejutni a szentély belsejébe, amely háromosztatú volt. Két pódium között egy mélyitett aknaszerű, szűk, hosszúkás térségből állt. Szemben helyezkedett el jól láthatóan a szentély nagy kultuszképe vagy kőbe faragottan és kifestve, vagy alapvetően kifestett formában. A szentély területén meghatározott rend szerint oltárok helyezkedtek el, amelyek a kultusz istenalakjainak illetve szorosan kötődő istenalakoknak voltak szentelve. A szentélyek kis mérete nem tett lehetővé semmilyen nagyobbszabású szertartást a szentélyen belül. A római korban a szentély amúgy is az istenség lakóhelye volt, ott szertartást nem végeztek. A szertartásokat a szentélyeken kívül bonyolították.

Szertartásaikról semmit nem tudunk. A római kori kultuszgyakorlatban szokásos véres állatáldozat, ezen belül a kultuszkép által is sugallt bikaáldozatra a feltételezések dacára nincs sem adat sem bizonyíték.

Ezzel szemben a mithraeumokban áldozati maradványként azonosítható csontmaradványok a túlvilágképhez szorosan kötődő kakas áldozatokra utalnak. A Dunavidéken kettévágott sertéskoponya is előfordul a mithraeumok környékén. Pannoniából több mithraeum ismert, így Poetovioból hármat ismerünk, Aquincumból ötöt, Fertőrákosról, Carnuntumból /Deutsch-Altenburg, Ausztria/, Brigetioból /Ószőny/, Sárkesziről, Intercisából /Dunaújváros/ stb.

A kultusz hívei között minden társadalmi réteg képviselve volt. A hadsereg a legyőzhetetlen Nap-ként interpretált Mithraszban törekvései kifejezőjét látta, a polgári elemek pedig a Birodalom és biztonságuk védelmezőjét.***

A Mithrasz kultusz a Kr.u. III században egyre inkább összefonódott a monotheisztikus vonásokat mutató egyre népszerűbb Sol azaz a Nap kultuszával. Ilymódon beépült az államvallásba is. A Kr.u. IV század elején a carnuntumi császártalálkozó alkalmából a leköszönt és a hivatalban levő uralkodók az általuk állíttatott oltáron hatalmuk támaszának /"fautor imperii sui"/ nevezték Mithrasz-t. Rövidesen azonban a rohamosan teret hódító kereszténység kiszorította a vallási életből a nagymultú titokzatos misztériumvallást.

Mi lehetett ennek az oka?

A kereszténység diadalmenete nemcsak a Mithrasz kultuszt, hanem minden más vallást is elsodort az útból. A legalább olyan gazdag mondanivalóval rendelkező és semmilyen társadalmi réteget ki nem rekesztő, utolsó ellenfélnek tekinthető Mithrasz kultusz következetesen kizárta soraiból a nőket. Talán ez a mozzanat is hozzájárult, hogy hosszabb távon nem vehette fel a versenyt a kereszténységgel.

Hatása azonban máig lemérhető nemcsak egyes a kereszténységben felismerhető vonásainak fennmaradásában, hanem a népmesék bikát lebíró ífjában is.



A Mithrász-misztériumokról

/Julius Evola : A megvalósítás és a halál utáni akciók. Első fejezet./


E. Renan írja: "Ha a kereszténységet lesújtotta volna valami halálos »kór«, a világ mithraizálódott volna".

Vagyis a világ Mithrász vallását vette volna fel. Számos kutató egyetért abban, hogy a mithraizmus volt a kereszténység legkomolyabb, s egyúttal legvonzóbb riválisa, amivel valaha találkozott.

A mithraizmus a Krisztus előtti évszázad első felében érkezett Rómába és a Krisztus utáni harmadik században élte virágkorát. Mint vallás széltében-hosszában elterjedt az egész Birodalomban, ahol különösen az időközben földbirtokossá lett egykori legionáriusok váltak híveivé. A mithraizmus összhangban állt harcias, férfiúi szellemükkel, aminek köszönhetően például Hadrianus, Commodus és Aurelianus császár is a kultusz beavatottjává lett.

A Krisztus utáni második század végére a mithraizmus a Birodalom hivatalos vallásává lett, magát Mithrászt pedig a Birodalom védőszentjeként és élharcosaként ünnepelték. A Mithrász-kultusz a Napisten, Heliosz kultuszával is egybeolvadt, akit mint legfőbb, legyőzhetetlen isteni hatalmat tiszteltek.

Az egyik legnagyobb mithraista ünnep december 25-e volt, a téli napforduló, a Nap újjászületésének napja (die natalis Solis invicti Mithra). Bomlasztó működésükben a keresztények átvették ezt az ünnepet, karácsonnyá változtatva.

Mint ismeretes Konstantin császár tétovázott, hogy a kereszténység vagy a mithraizmus mellett döntsön, nem úgy mint Julianus, aki a Mithrász-misztériumok híres beavatottja lett. Julianus imperátor a mithraizmus, valamint az újplatonikus metafizika s a titkos hagyományok felé fordult, hogy megvalósíthassa merész, nemes tervét: az egyre szélesebb körben terjedő keresztény hittel szemben az ősi római kultuszokhoz való visszatérést.

Azt a felvetést azonban, hogy az ókori világ a kereszténység felvétele helyett mithraizálódhatott volna, fenntartással kell kezelnünk. Tudniillik a kereszténységgel való eredményes versenyhez a mithraizmusnak saját színvonalát lejjebb kellett volna szállítania. Ha ugyanis megmarad eredeti valójában, nagyon valószínűtlen, hogy képes ugyanolyan népszerűségre szert tenni, mint a jézusi vallás, amelyet a mindenki számára nyitva álló megváltás szentimentális tana jellemez.

A mithraizmus az ősi perzsa vallás, az úgynevezett mazdaizmus egyik vonulata. Ez a mazdaizmus az, ahonnét a Mithrász-kultusz központi motívuma származik: a Világosság/Jó és a Sötétség/Gonosz erőinek egymás elleni harca. Noha a mithraizmusnak lehettek volna vallási és exoterikus formációi, a centrális mag a misztériumaiban, vagyis a szó szoros értelmében vett beavatásban maradt volna.A vallás és a beavatás különválasztása, ami később egyre általánosabbá vált, önmagában korlát volt a mithraizmus számára, mégis ezáltal maradt a hagyomány kereszténységnél tökéletesebb formája.

A továbbiakban elsősorban magukkal a misztériumokkal, illetve ezek természetével fogunk foglalkozni, azon adalékok alapján, amelyek ókori íróktól és a különféle ókori emlékművekre festett képekből gyűjthetőek össze. Ezek ugyanarról a földrajzi helyről, e kultusz és misztériumainak központjaiból származnak.

Ezen adalékokon túlmenően - amelyeket Franz Cumont összegzett egyik főművében - a jelenleg Párizsban található, Mágikus Nagy Papirusz Mithrászi Rituáléját (görögül Apathanatismos) fogjuk elemezni. /E szövegfordítással és kommentárral együtt a "Bevezetés a mágiába" című könyv első kötetében található meg./

Úgy vélem, a Mithrász mítosz benső értelmének feltárását az archaikus szobrokon és domborműveken megörökített epizódokkal kell kezdeni, amely alkotások közül némelyik művészi remekmű. Hangsúlyozni kell, hogy e mitikus képek olyan valóságos élményeket jelenítettek meg, amelyeket a beavatandó személyek éltek át. A cselekménysor az istenség hőstetteit elevenítette fel, akivel a beavatottnak eggyé kellett válnia.

A mítosz szerint Mithrász egy folyó mellett heverő kősziklából született (theos ekpetras, petrogenos Mithra) az őseredeti uranikus fény megnyilvánulásaként; e csodás születést csak a hegycsúcsokon rejtőző "őrzők" észlelték.

Az "őrzők" valójában a "láthatatlan mesterek", vagyis olyan, az őseredeti állapotot megőrzött lények, akiket - Hésziodosz szerint - sohasem érhet utol a halál, akik a következő korokban is tovább élnek, s akiket a "felébredetteknek" neveznek.

A víz és a kőszikla a létesülési örvény s az ezt uraló princípium kettősségére vonatkozik. A kősziklához a különböző hagyományokban számos jelentés kapcsolódik. Bizonyos értelemben párhuzamot lehet vonni például Mithrász születése és Arthur király legendájának egyik eleme, nevezetesen a vízen lebegő sziklába mélyesztett kard között. Amikor Mithrász kilépett a kősziklából, az egyik kezében kardot, a másikban fáklyát tartott: az erő s a megvilágosodási képesség szimbólumait.

A kőszikla a benső erő és szilárdság szimbólumának is tekinthető, amik a beavatandó személy számára nélkülözhetetlenek. Ezek a nélkülözhetetlen tulajdonságok képezik újjászületésének fundamentumát.

Bizonyos ókori beszámolók s különösen a nyelvtudós Nonnus szerint a Mithrász-misztériumok neophytájának számos megpróbáltatáson kellett keresztülmennie: tűzön s vízen kellett átgázolnia, s egyaránt tűrnie kellett a hideget, az éhséget s a szomjúságot. Más források szerint a neophytát még olyan színlelt - noha számára valóságos - helyzet elé is állították, amelyben gyilkosságot kellett elkövetnie, hogy szenvtelenségét s elszántságát ezúton is igazolja.

Ugyanakkor azt sem lehet kizárni, hogy ez utóbbi motívum a szülőkőszikla szimbólumával áll kapcsolatban, ami a beavatási újjászületés egyik előfeltétele. Bárhogyan is legyen, az említett képességek a mítosz későbbi részeiben kiemelt jelentőséget kapnak, amikor is a neophytának egy, a meztelen testét korbácsoló, viharos "széllel" kell szembenéznie. Ezt követően Mithrász egyenesen egy fához siet, leveleiből ruhát készít magának, gyümölcseit pedig elfogyasztja. A fa beavatási szempontból ugyanaz a fa, amelynek gyümölcsére Ádám áhítozott, hogy "olyan légyen, mint az Isten"; a Genezis könyve szerint azonban a fa közelébe jutást az Ótestamentum Jehovája eleve megakadályozza.

Ezt az értelmezést a mítosz egy további epizódja is alátámasztja, ami Mithrász és a Nap, a lángoló Aeon közti harcot írja le. Az epizód végül egy megállapodással zárul. Ezután Mithrász elnyeri a Nap korlátlan hatalmát. Azt a hatalmat, amely a hvareno, az ősi mazdaikus (perzsa) hagyomány glóriájával egyértelmű. E "glóriát" az égi istenségeket beragyogó természetfeletti tűzként ábrázolták, olyan tűzként, ami alkalmasint leszállt, hogy felékesítse, megszentelje s legyőzhetetlenné tegye a királyokat.

A királyt, ha reá a "glória" leszállt, az embereknél ontológiai értelemben magasabbrendűnek tekintették, s alattvalói halhatatlanként tisztelték.

Mithrász, miután eggyé vált a sötétség felett örökké diadalmaskodó Nappal, a Római Birodalom védelmezője s főistene lett. Mithrász rangjára a mítosz kulcsjelenete, a bika megölése is rávilágít. Mithrász kifürkészi a bikát, s vár. Amint a bika feltűnik a barlang mélyéről, felpattan reá és szarvainál megragadva igyekszik meglovagolni. Ekkor a bika Mithrásszal a hátán vad vágtába kezd. Ő azonban nem engedi el, hanem "hagyja magát vitetni", miközben végig uralja, mígnem az állat visszatér barlangjához. Itt Mithrász kardjával ledöfi.

Ez az elementáris, "alvilági" életerő (bika) és átalakítója (Mithrász) közötti küzdelem szimbolikus ábrázolása, aminek a célja az életerő feletti ellenőrzés és uralom megszerzése.

A leszúrt bika oldalából szivárgó vér búzává változik, s ahogy a szemek a földre hullanak, "vegetációt" sarjasztanak. Ekkor mindenképpen meg kell akadályozni, hogy a (mítoszban lefestett) tisztátalan állatok e "vérből" ihassanak. Ennek is ezoterikus értelme van: ha a neophyta, vagy hős úgymond nem "tiszta", a lényében hordozott alacsonyrendű elemek a felszabadult erő hatására végzetesen felerősödhetnek.

Emiatt nemcsak a transzfiguráció vetélhet el, de szörnyű, végzetes következmény is előállhat (erre az alkímiai hermetizmus egy, a most tárgyalttól eltérő szimbolikában szintén figyelmeztet).

A mítosz egy másik változata szerint, a bika vére borrá változik. Ez feltehetően azokra a következményekre utal, amiket egy mágikus részegség von maga után. A mítosz e jelenete azért is lényeges, mert egy sajátos rítus kialakulásához vezetett a beavatási szertartásokban: a "vérkeresztséghez". A mitréket, vagyis azokat a helyeket, ahol a misztériumokat celebrálták, oly módon építették, hogy egy magasabban és egy alacsonyabban fekvő - rendszerint földalatti átjárót képező - részből álljanak. Az alapkövetelményeknek megfelelo neophyta az alacsonyabb részen fekvő átjáróban helyezkedett el. Amikor bebocsátást nyert a magasabb területre, ruhátlan testét már a hierophant által levágott bika vére borította. Ilyen vagy hasonló szimbolikus élményeket kell társítani a - kereszténység baptismos rítusával egyenértékű - "vérkeresztséghez".

A Mithrász-misztériumok beavatottjának élményei kapcsán, egy fent már említett rítusról, az úgynevezett apothanatismosról kell még szólni.

Ebben a mithraista sajátságok a gnoszticizmusból s más, mágikus hagyományokból eredő elemekkel vegyültek össze. E szuggesztív szöveget - Dieterich, a fordítás első ( 1903) megjelentetője - "liturgiának" nevezte. A kifejezés nem egészen pontos, ugyanis itt nem himnuszokkal s effélékkel megtöltött szertartásról van szó, hanem egy utasításokat, mágikus formulákat és invokációkat tartalmazó rítusról, illetve az ezekkel összefüggő élmények leírásáról. A rítust feltehetőleg egy előbeavatás előzi meg, mivel az első invokációban a neophyta kijelenti, hogy a "szent szertartásokon" már megtisztult, továbbá hogy "a félelmetes erők erejének" s a "fáradhatatlan jobb kéznek" már birtokosa.

Most az "öröklétben való születésre", az alacsonyabb világokat irányító Végzet törvényének a széttörésére vállalkozik, s az istenek és az Aeon (a "tündöklő glória Ura") látására készül.A rítus arra vonatkozik, miként tárulnak fel a kapuk, felfedvén a Hét Létezőt, akik először női, majd - mint a "Mennyei Pólus Urai" - férfiúi arculatukban tűnnek elő.

A teurgikus akció a Hét Létező fölé ragadja a neophytát, amikor villámlások s vakító fényáradat közepette egy alak tűnik elő: maga Nap-Mithrász, akivel a mistének szembesülnie kell. Végül, paranccsal el kell érnie, hogy ne válhassanak el többé, s hogy (felvéve természetét) maga transzformálódjon Nap-Mithrásszá, a "halál pillanatáig, egyesülve a palingenesisben (újraszületésben), s ebben a maradéktalan egyesülésben elérje a tökéletességet."

A rítusnak számos további részlete is van, amelyekre azonban most nem térhetünk ki. Az érdeklődőknek rendelkezésére áll a szöveg, amelyet, mint említettem görögből lefordítottak és kommentárral is elláttak. Ebben az összefiiggésben csak annyit kell hozzátenni, hogy a mithraizmus is ismeri a hét planetáris szférán keresztüli utazást, ám jelen esetben ezt fordított irányban taglalja, ugyanis a Mithrász-misztériumokban az utazás nem egy, a "szükségszerűség szféráinak" a hálóiba való egyre mélyebb belegabalyodást jelent (más szavakkal, nem egy egyre elhatalmasodó feltételezettséget, ami végül az emberi állapotba torkollik), hanem e szférák fölé való emelkedést, az anyagvilághoz fűző kapcsolódások "levetkőzését", egészen a Legfelsőbb Princípium, a Feltétlenség megvalósításáig.

A HETES szám az intézményesített mithraizmus beavatási szintjeiben is megjelenik.

E szintek emelkedő sorrendben a következők: Holló (Corax), Okkultista (Cryphies), Harcos (Miles), Oroszlán (Lion), Perzsa (Perses), a Nap küldöttje (Heliodromos) és az Atya (Pater).

Az idevonatkozó értelmezés szerint az alsóbbrendű természetet egy előzetes "mortifikációnak" kell alávetni. (Ez a Holló hermetikus-alkímiai szimbolikájával mutat megfelelést, s ezt gyakorta hozzák összefiiggésbe a nigredo fokozattal, ami: a feketítés művelete".) Ezt követően a miste egy okkult létformát vesz fel (második fokozat). A harmadik szinten a mithrász-beavatottak légiójának válik harcosává, amely közösséget e hagyomány harci szelleme miatt miliciának nevezték. Az ezt követő fokozat a harciasság felfokozását képviselte, míg a "Perzsa" szintje a mithraizmus forrásával, a perzsa Fény-kultusszal fennálló kapcsolatot hangsúlyozta.

Ami a Miles fokozatot illeti, Tertullianus azt mondja, hogy amikor a törekvő e szintre emelkedett, felajánlottak neki egy kardot s egy koronát, hogy válasszon. Természetesen a kardot kellett választania, elutasítva a koronát, mondván: "az én koronám Mithrász". A Nap küldöttjének szintjén (a hatodik szinten) a beavatott ugyanazt a minőséget tükrözi, mint amit a mítosz Mithrásznak tulajdonított a Heliosszal való szembeszegülését követően. Végül az Atya szintje a mithraista közösség vezetőjének a rangját jelöli (pater sacrorum, pater patrum), azét, aki mások beavatására felügyel.

Úgy tűnik tehát, hogy ha a mithraizmus nyert volna teret a kereszténység helyett, s képes lett volna központi magját megőrizni, egy szabályszerű beavatási hagyomány a nyugati civilizáció későbbi korszakaiban is fennmaradhatott volna. Ami a külső, vallási arculatot illeti, Mithrász a soter (Megváltó, Életetadó) címet vehette volna fel.

Emellett a "legyőzhetetlen Isten" (Invictus Mithra) kifejezés is lényeges, ami alapján Mithrász a Római Birodalom szoláris védőszentjévé lett. Úgy tisztelték, mint a győzelmet hozó mazdaista hvareno birtoklóját. Mindez összhangban állt a fortuna Regia (a Tuke basilesos latin fordítása) ősi római hagyományával, ami a római szenátus kultuszának célját képező győzelem" formájában nyilatkozott meg.

Látható tehát, hogy bár a mithraizmus kultúrális, szakrális, sőt beavatási rendszert épített ki, a nyugati világot kikezdő hanyatlási folyamatnak - éppen lényegéből adódóan - nem tudott ellenállni.

Ez az involúció a dicsőség s a fényteli hatalom horizontjait Nyugat elöl lépésről-lépésre elhomályosította, olyannyira, hogy végül a természetfelettivel minden létező kapcsolat helyrehozhatatlanul megszünt. Annak ellenére is megszünt, hogy továbbra is létezett beavatás, amely azonban már nem egy rendszer központi eleme volt, hanem csupán egy titkos áramlat, noha ez olykor-olykor a kereszténység győzelme ellenére is felszínre bukkant.

Alexander Giese: Marcus Aurelius
/részlet/


Velem álarcos férfiak kezdtek el foglalkozni. Tunicáig vetkőztettek, megmosdattak, beolajoztak, azután tollruhába "öltöztettek", hosszú, fekete tollakkal boritották be a testemet. A fejemre tollas kalapot húztak, amely a szememet is elfödte, és elöl, ahogy kitapogattam, hollócsőrben végződött.

Úgy festhettem mint valami madár. Először csodálkoztam, sőt, egy kicsit mulattam is a dolgon, azután azonban komolyabb lettem, mert látnom kellett, mennyire fontosnak ítélik a maskarások ezt az öltözéket. Amikor már nem láttam semmit "vak "voltam tehát, a férfiak nesztelenül munkálkodtak tovább: elrendezték öltözetemet.

Akkor megmagyarázták nekem, hogy íme, "holló" lettem. Vakmerő, bátor madár, mely az éjből jő: a sashoz nem lehet hasonlítani ugyan, elsősorban mert feketesége kizárja az eleven fényből. Olyan vagyok én is, mint a holló, felfelé, törekszem a fényre, és meg van hozzá az erőm is.

Rájöttem, hogy hosszú földi vándorlásom ellenére is még a sötétség foglya vagyok: tehát mint a holló… Tényleg fényre vágytam. Csak éppen: miféle fényre? Annyi bizonyos, hogy távol voltam a fénytől, hanem a maskarások közölték velem, hogy csak bízzam, mert van erőm a repüléshez. Képes vagyok rá, hogy a mindennapok fölé emelkedjem. És hittem nekik.

Tömjén illatot éreztem, éneket hallottam, a szavakat azonban nem bírtam kivenni. Tovább kísértek pár lépést, éreztem, hogy sokan vannak körülöttem. Elfojtott mormolást hallottam. Látni semmit sem láttam. Ismét vezettek: megindultam: csaknem előre buktam. Elkaptak. Akkor felelgetős ének kezdődött, az egyik csoport mindig kántált valamit, mögülem a másik válaszol. Az ének abbamaradt.

A néma csendben megzendült egy hang, és közölte velem, hogy íme, most már valóban holló lettem. Bár a sötétben leledzem még, kiválasztott vagyok. Akkor kaptam néhány nem túl erős ütést a mellkasomra és fejemre, tapintatlanul megragadtak, lefosztották rólam tollruhámat, sötét üreget láttam függönyökkel. Szememet újra bekötötték. Éreztem, ahogy girlandot kötnek a derekamra, mintha kötél lett volna levelekkel.

"Felismerhetetlen és illethetetlen" lesz most minden, amivel találkozni fogok, hallottam, csak ne hagyjam megtéveszteni magamat. "Bár növények s virágok burjánzanak körötted" - és csakugyan éreztem az addig számomra ismeretlen illatokat, és Démétér istennőre gondoltam, a misztériumokra amelyeket szentélyében éltem át: de a hang mintha a gondolatomra válaszolna, közölte , hogy "ne körözz kíváncsian a kikutathatatlan körül": s hogy hollóként a repülés vágyát ébresztett fel bennem, most pedig , a második fokot járva, a "nümphioszi"-t, tapasztalhatom, micsoda titkos erők erezik a földet, serkentvén virágok bomlását, sarjak növekedését, kiteljesedését.

Hanem ez, hangsúlyozta a szózat, merőben mást jelent, mint a földi érlelődés, gyümölcs, aratás. Aki ezektől az erőktől elzárkózik, nem számíthat arra sem, hogy a megértés magasabb fokáig, a létezés boldogabb régiójáig emelkedik majd.

Mintha ott volnék egy csöndes ligetben, kimondhatatlanul édes illatot éreztem, és ujjongó madarak kórusából egy hang az új, második fokozatomat erősítette meg. Háromszor hívott ez a hang az immár engem megillető Nümphiosz névvel. És megértettem, mit jelentsen ez: érinthetetlennek, felismerhetetlennek kell lennem, növényként kell beleolvadnom minden létezők közösségébe.

Könnyedén haladtam tovább, követvén az utasítást - s akkor vakon belerohantam kivont kardokba. Több kard lehetett: bőrömbe nyomult a hegyük, véresre hasogatott. Kellemetlen érzés volt de nem kiáltottam.

Ekkor közölték, hogy most értem el a harmadik fokozatot, új nevem: katona.

A hang kötelezett, hogy mondjak el egy esküt, melynek szövege titok. Ezáltal teljességgel alávetettem magam Mithrasz isten hatalmának. Életre -halálra. Feltétlenül, egyéni érdekeimre való tekintet nélkül, jóban-rosszban. Azt kívánták, hogy ettől fogva fenntartás nélkül szolgáljam -a fényt és az igazságot! Esküt tettem. Az volt a benyomásom, olyan vagyok én is, mint a Mithrasz-katonák ezrei és tízezrei. Szívesen, boldogan tettem le az esküt. Még mindig vakon, éreztem, hogy vízben gázolok. Egyre mélyebb vízben haladtam tovább. Tétovázva álltam meg, ám ekkor vízáradat zúdult a fejemre.

És a hang közölte velem, hogy ekképp a táborélet és a harcmező rideg világában megedződve, érett vagyok a vízkeresztségre. Ez nemcsak testem szennyét mossa le, de megtisztítja lelkemet is. Tudtam, hogy így elértem a harmadik fokozatot, most lettem igazából "katona". Megtöröltek, s akkor beburkoltak bő, puha köntösbe, melyet a fejemre, arcomra is ráhúztak - mint az áldozóknak.

Hirtelen herkulesi alkatú meztelen férfiak indultak felém, rémületemre mindnek oroszlánfeje volt. Ahogy odaértek hozzám, az egyik összeszedte a fáklyákat, majd a többiek, összesen hárman, oroszlánbőrt csavartak a testemre, a fejemre oroszlánmaszkot vontak.

A hang újra szólt: "Az oroszlán erőt mutat és királyi tartást a sors ellenében: bátor, merész, az emberi tökéletlenséget megveti." Nem hord e Kronosz isten is oroszlánfejet? Elindultunk az oroszlánokkal. Szűkült a tér, akkor valaki elgáncsolt, már zuhantam is. A maszkot lerántották a fejemről. Ismét verés következett, az ütéseknek, mint mondták, gőgömet kell letörniök.

Kimerülten feküdtem a földön.Lépteket hallottam. Papok jöttek koturnusban, emberméretnél magasabbak, fehér leplek borították őket, magas süvegben, kezükben mindnek pásztorbot.Nem hagyták, hogy felálljak. Földhöz vágták botjaikat, amelyek kígyókká váltak a kőlapokon. A hüllők rátekeredtek a testemre és leszaggatják rólam az oroszlánbőrt.

Láttam, ahogy zsákmányukat elvonszolják. Végül csak egy óriási fekete kígyó maradt, teljesen befonva testemet. Amikor a kígyó elnyugodott a papok kígyójukat egy kosárba tették.

A perzsa küllemű papok dicsérni kezdtek. "Perzsa" vagyok, az istenek kiválasztottja. Aki képes rá, hogy megkülönböztesse a jót és a rosszat, a fényt és a sötétséget—esküdt ellensége a sötétségnek. S mert a kígyókkal e ként esett érintkezésem, megismertem a formálódás és elmúlás örök váltakozását. A legmagasabb rendfokozatú pap saját farkába harapó kígyót formázó karperecet adott át.

Akkor fényesség támadt körülöttem. Láttam. Láttam az oltárt. A követ az ágaskodóbikával, a bika hátán az istent, fején lángoló napkoronával, jobbjában tőrrel, melyet a bika nyakába döf. Két oldalán Kautész és Kautopatész állt a két csodaszép ifjú.

Kezeimbe fáklyákat nyomtak. Égve kellett őket a magasba emelnem és leengednem, s ekkor meghallottam, hogy immár a hatodik fokozatot is elértem, a "napfutók" közé tartozom, a feladat is növekedett, mert nemcsak az igazságnak és a fénynek kellett szolgálnom ezen túl, hanem eggyé is kellett válnom az igazsággal, összeolvadnom a fénnyel. Ez egész életemet betöltő feladat lenne, mondták, ezen a világon csakúgy, mint a túlnanin, s bizonyossággal tudhatom: megmenekülök Hadésztől, a méltatlan haláltól: örökre a lángoló Mithrasz isten birodalmába tartozom immár, ahol a fény bátor harcosai élnek.

Abban a pillanatban, amikor felszólitottak, hogy a két fáklyát a magasba emeljem, édes méz borította el arcomat, rátapadván homlokomra és két orcámra. A hang azt mondta, ez a mézkeresztség emlékeztetni fog az örökkévalóság édességére, melyet Mithraszban és Mithrasszal megtalálhatok, a két fáklyával ez "napfutóvá", olyan emberré, aki bizonyosra veheti, hogy a túlvilágon a bátrak élete lesz az övé.

Most a parancs szerint előre léptem három lépést - szakadék nyílt alattam, közvetlenül az oltár előtt. Pár méter mélyebben kötöttem ki a zúzalékköves földön. A hang a magasból szólt. A katona figyelmeztetett, váltsam valóra korábban tett eskümet. Bármi történjék is, ne rettentsen vissza. Mert közel vagyok már hozzá, hogy Mithrasz legszentebb kinyilatkozását fogadhassam.

Az isten ezzel az utolsó kinyilatkoztatással tanújelét adja, hogy fenntartás nélkül - s még ezen a világon - befogad a fény, az igazságosság és az igazság bátor harcosai közé.

Bömbölés reszkettette meg egész valómat. A bika volt az. A bűz, a bömbölés, a zubogó vér: megértettem egy áldozati gödörben voltam. Fölöttem egy erős vasrácson most rogyott térdre egy fekete bika. A vér, amely testemen végigfolyt, a bika nyakán tátongó sebből dőlt. Csurom vér lettem. Meg kaptam hát az istentől a vérkeresztséget is, elértem a hetedik fokozatot.

Amikor a két ifjú lemászott hozzám a gödörbe, a sötét vérlucsokba, e második szülőanyámba, mely megújulva hozott a világra, és felvittek a fényre. Megtisztogattak vízzel, olajjal. Aranysárga tunicát, fényes páncélt adtak rám, kezembe tőrt került, fejemre sugaras korona, így vezettek új testvéreimhez, a Mithrasz-katonákhoz, akik körbe állták az oltárt. Mind fölemelték a kardjukat, és így kiáltottak felém: "Atyánk! Atyánk! Atyánk!"

Mint "atya" nemcsak hasonló lettem Mithraszhoz, de azonos lettem vele. Akárcsak ő, én is a természet alkotta kőből születtem, akárcsak ő, kiválasztottak a fény birodalmáért megvívandó harcra, és megkereszteltek vízzel, mézzel, vérrel, akárcsak őt.

Mithrasz háromságának egyik személyévé váltam. Mert Mithrasz három istent egyesit magába.

Felolvasták az isten legendáját: ahogy megszületett sziklából, felnövekedett jászolban a barlangüregben, megállta élete férfit edző próbáit harcosan, legyőzte végül a bikát. Most értettem meg mi végre éljük az életünk: hogy leküzdjük magunkban az állatot. Megöljük magunkban a bikát. Legyőzzük a bestiát. És emberré váljunk. Ezt biztosítja számomra, mint minden katonája számára Mithrasz.



Emberismereti, etikai kérdések felmerülése a műalkotás - elemzés során.


Nemesis szobor megtekintése Aquincumban

Írta: Weixelbaum János


Íme a Hajógyári szigeten feltárt helytartói palotában talált Nemesis szobor:



Stílus jegyei és megtalálási réteg alapján a III. századra datálható. Mint látjátok, az istennőt egy terjedelmes épitett alapzatra helyezték. Ez azokra a szentélyfülkékre emlékeztet, amelyeken eredetileg álltak az ilyen szobrok.

A rekonstruált római szentélyek istenszobrait minden esetben, kisebb nagyobb talapzatokra állitották. Anyaguk lehetett egy tömbből faragott kő, vagy habarccsal kötött tégla, kő.

Ezeknek nem csak az volt a funkciójuk, hogy felemeljék az esetenként kicsi szobrokat, hanem az áldozati ajándékokat is ide helyezték el, amelyek gyümölcsök, termények és virágok lehettek. A németországi Kempten rekonstruált szentélyeiben volt alkalmam látni erre példákat. Ezekre a kő posztamansekre állított szobroknak minden esetben volt egy saját anyagukból kifaragott talapzatuk is.

Jelen szobor anyaga finom mészkő. Könnyen faragható és csiszolható. A felületén látható apró lyukak a kő természetes zárványai, amelyek a faragás során kerültek felszínre. Az alakot és minden részletet aprólékosan kidolgozta a művész. A durva vésőnyomokat csiszolással tüntette el. Nehéz dolga lehetett az alak mellett lévő fáklya és griff faragásakor.

Az áttörések kialakítása kockázatos volt, hiszen egy erősebb kalapácsütés összetörhette a finom részleteket.

Az ókori szobrok felületét élénk színekkel festették. Jelen szobornál nem találtak festékmaradványokat.

Csak feltételezni lehet, hogy Nemesis istennő ikonográfiai színe, a ruhák esetében fehér volt. (1 Edith Hamilton, Görög és római mitológia, 38.)

Egyes kutatók szerint az istennő arca Septimius Severus Caesar feleségének, Julia Domnának az ábrázolásaira hasonlít.

Az alak hajviselete kettéválasztott és hullámokba rendezett,amely a kor divatjának megfelelő. Homloka felett csúcsos diadémot visel mely, rögzíti a frizuráját.

Arca a hellenisztikus stílusnak megfelelően telt. Tekintete a távolba néz. Az arc nem tükröz érzelmeket, a szem szinte átnéz rajtunk. Minden emberin felül álló erőt sugároz. Különös, ahogyan ellensúlyozza ezt a nőies arc. A nyak kidolgozása nem mutat finom részleteket.

A ruházat rövid ujjú stólából, (női hosszú ruha) és ezen átvetett pallából (női köpeny) áll. A köpeny dús redőzete diszkréten emeli ki az alak női mivoltát. Nem hangsúlyoz azonban semmilyen nemi jelleget. A dús redőzet viszont légiessé teszi a nőalakot. Lépése olybá tűnik, mintha repülésből lépne a felhőre emlékeztető talapzatra.

A ruha alól kilátszó lábfejeket kecses női szandál fedi. Jobb kezében rőzse fáklyát tart melynek hosszú szára egészen a talapzatig ér. Bal kezében egy gömböt tart melynek legnagyobb átmérőjén a gömb felületéből 2 mm-re kiálló szalag fut körbe.

Bal lábánál, jobb mancsát, hatküllős kerékre helyező griffet látni. Az alakok együttese gyakori az ókorban, mivel az egyes isteneknek nem volt általánosan elfogadott arc ábrázolása. Emiatt különböző tárgyakkal, jelképekkel együtt ábrázolták őket. Ezeket atributumoknak nevezzük és egyrészt az isten azonosítására szolgálnak. Másrészt, egyfajta meditációs képet alkottak, amely alkalmas volt arra, hogy a szobrot vagy képet elmélyülten néző ember, különböző felismerésekre jusson, saját, vagy közössége sorsát illetően.

A régi korok embereinek még birtokában volt a jelkép ismeret. Számukra mindennek jelentése volt. Kódolt üzeneteket hordoztak az egyszerű jelképek, mint például a körök vagy a különböző keresztek. De jelentést hordoztak a hétköznapi használati tárgyak is, mint például a kormánylapát, vagy egy mérleg.

A jelképeket értelmezhették önmagukban és jelképcsoportokban. Ha több jelképet néztek egyszerre, akkor az egyes részletek betűkhöz, vagy szavakhoz hasonlóan mondatokat, tanításokat közvetítettek.

E rendszerek legegyszerűbb és mégis legmélyebb tanításokat közvetítő korai rendszere a Zend Avesztából ismert ASA. Amely az isteni Törvény, a világ erkölcsi Rendjének megtestesítője, az Igazság, az Igazságosság kozmikus alapelve, a kozmikus Rend. Amelyet egyszerű piktográfokkal jelenítettek meg. Ez a modern sakk őse. (Zarathusztra, Zend Aveszta 233. o. ) Legbonyolultabb és legmélyebb jelentéstartalmat hordozó rendszert pedig a császárkorban megjelent Mithrasz kultuszképek képviselték.

Fordítsuk le az itt látható szobor jelképeit.

Kezdjük magával az alakkal, pontosabban a nemével. Nőiségét versekben is megemlítik. A jogos bosszú Úrnőjeként is nevezik. Diké lányaként említik. Diké a Jog úrnője. Valódi természetéről a vers nyújt ismereteket és vet fel kérdéseket.

A versben felsorolt atributumok szintén Nemesiséi de más aspektusait jelölik. A gladiatorok által tisztelt Nemesis szobrokon például, pajzsot, fegyvereket és győzelmi pálmaágat tart kezében.

Himnusz Nemesishez


Nemesis, feketeszemű istennő, Dike lánya,

Ki az emberek hiábavaló büszkeségét

Elszakíthatatlan gyeplővel tartod,

Gyűlölve a halandók áldatlan dölyfét,

Elűzöd a fekete rosszakaratot.

A te állhatatlan és nyomtalan kereked

alatt, villámló tekintetedtől követve forog

az emberek sorsa, rejtve követed őket

nyomon, meghajtod a büszke nyakakat is.

Az életet mindig rőffel méred, a

szemöldököd mélyen összehúzod mindig,

ha a mérleget kezedben tartod.

Légy kegyelmes Nemesis, te boldog

bíró, az élet szárnyas hajléka!

Rólad énekelünk Nemesis, a halhatatlan

Istennőről, a kiterjesztett szárnyú Nikéről,

Diké erős és csalhatatlan bizalmasáról,

ki az emberek dicsekvő szavait

haragvóan Tartushoz hordozod.


(forrás: ismeretlen szerző. Szabó Zsolt nyersfordítása)


Elsőként az tűnik fel, hogy miért egy női istenség üldözi a hiúságot?

Hiszen gondoljunk csak erre a közmondásra. "Hiúság, asszony a neved."

Valóban ismerjük a nőknél a hiúság szélsőséges jelenségeit. De ők azok is, akik a férfiakat is meghaladóan tudnak túllépni ezen a lélekbetegségen.

Gondoljunk csak az erejét próbálgató gyermekét bölcs mosollyal néző édesanyára.

Bölcs nő az, aki felismeri és nyesegeti gyermeke rossztulajdonságait így egyengetve sorsát. Nem véletlen, hogy a hiúságot üldözi. A hiúság az a lélekbetegség, amely félelemből, mohóságból, óvatlanságból és a személyiség túlzott felértékeléséből áll.

A felsorolt tulajdonságok egyenként is alkalmasak felerősitésére. Gondoljunk csak a szeretet hiánytól félő gyerekre, aki mindent meg tesz azért, hogy figyelmet, szeretet vonjon magára. Ha sikerült neki személyeket vagy csoportokat megnyerni, gyakorta mániákusan figyel ara, hogy más ne férkőzhessen "hódolói kegyeibe".

Tetten érhető a többszörösen visszatérő félelem és az ebből éledő irigység is. A hiúság tehát a legösszetettebb lélekbetegség. Áthat mindent és mindenkit. Még a legnyomorultabb, sikertelenebb embernél is felmerülhet.

Aki tudatosan küzd ellene, az is döbbenten veheti észre, hogy egyszer csak szavait, mozdulatait a hiúság vezérli.

Álljon előttünk több szentéletű szerzetes példája, akik aszkézisük révén vélték többnek magukat embertársaiknál. Az istennő hajdani kultusza és szobrai még ma is figyelmeztetnek erre a veszélyre.

Ismerjétek meg a jelképek jelentését.

A jobb kezében tartott fáklya lobogó lángja az élet szimbóluma.

A gömb a hatalom teljessége.

A kerék a sors forgandóságát szimbolizálja. "Keréken ülsz. Mely egyszer sötétbe ránt, másszor napfényre visz."

A griff a Napot jeleníti meg. A sas a Nap égi, az oroszlán a földi állata. A két állat egyesített teste az isteni bölcsességet és erőt szimbolizálja. ( Hoppál, Jankovics, Nagy, Szemadám, Jelképtár 76. O)

Leforditva a kultusz szobor jelképeit, a következő értelmezés bontakozik ki. Az istennő mindannyiunkat követve, fenntartja életünket. Hibáinkat, hiuságunkat megtorolja. Erkölcsi fejlődésünket, jó tulajdonságainkat jutalmazza. Ebben szigorú mértéket tart.

Megteheti, hiszen birtokában az élet és a hatalom. Az ember lelki fejlődése szempontjából a legsokatmondóbb részlet a kerék és a griff.

Ez a részlet az, amely lehetőséget mutat arra, hogy az ember javítson sorsán. Ha a kudarcok ellenére sem változtat viselkedésén, újra, meg újra csapások érik. Mindig visszajut, visszapörög ahhoz a megrázkódtatáshoz, amelyet, vagy amelyhez hasonlót már átélt.

Ha nem veszi észre az ismétlődést és ennek okait, akkor esélye van arra, hogy egyre nagyobb traumák érik.

Olyan ez, mint amikor egy anyuka sétáltatja a gyermekét, aki csodálkozva áll meg egyes kirakatoknál és nem hajlandó onnan továbbmenni. Az anya először csak szóval kérleli. Aztán finoman húzza. Ha erre sem hajlandó követni, az anya esetleg egy nagy rántással oldja meg a helyzetet.

Az ember lehetősége, hogy felismerje a csapások és azok kiváltásának eseménysorát, ismétlődését, és ne másokat tegyen felelőssé ezekért.

Ha a "kerék forgása" már nem titok, legyen kedve keresni a megoldást a problémára. A griff kínálja a megoldást. Az isteni bölcsességet keresve és megszerezve, megállíthatja a sors forgandóságát, mint a griff a kereket.

Ebben az esetben sorsa urává válhat. Már nem az istennő vezeti és tereli. Felnőtté vált Ha Püthagorasz lélekvándorlással kapcsolatos tanitásait is beillesztjük a jelképek rendszerébe, akkor a kerék forgásának egyes állomásai életeket is jelölhetnek. Ezt sugallja hát a szobor.

A titkos tudás irásban nem közvetíthető ismereteinek átadása legbiztosabban a képekkel, jelképekkel való közlés.

Itt nem csak leirt folyamatok megtanulására nyílik mód, hanem, a híres "AHA" élmény átélésére is. A felismerés okozta öröm, a fellépő lelki és fiziológiai változások, hathatósan bevéshetik a tanítást.

Ezért a képek mindig többrétegűbb módon adnak át ismereteket, mint a leirt szövegek.

Miért hagyták cserben a vallások a Földet?

/The Ecologist, January/February 2000.

Fordította: György Lajos/


A mai világvallások ugyan nem tekintik a természetet vagy a világegyetemet gonosznak, de ritkán mutatnak érdeklődést iránta. A mai vallások egyre kevésbé töltik be eredeti szerepüket, hogy összekössék az embert a társadalommal, s a mindent magában foglaló kozmosszal. Az általunk kialakított atomizált társadalomban csak személyek közti kapcsolatok vannak, és még a vallások sem igen jelentenek többet, mint a társadalomba beilleszkedni nem tudó, nem-ökologikus embernek egy olyan istennel való kapcsolatát, akit ugyanilyen jellemvonásokkal ruház fel.

A világvallások utat tévesztettek; vissza kell térniük gyökereikhez, majd tovább kell lépniük, s tanulniuk az ősi népek bölcsességéből.

A természet pusztítása a törzsi vallásokban is bűn -- gyakran éppen ez a legalapvetőbb tanítás. Robert Parsons a Sierra Leone-i kono népről szóló könyvében kimutatja, hogy az ő vallásuk "nem csupán az emberi viszonyok rendszere, hanem magában foglalja az embereknek a Földhöz mint egészhez való viszonyát, az emberek kapcsolatát a termőfölddel és az alkotó erők láthatatlan világával. A vallás mindezeket következetes egészbe foglalja össze."

Vallás és ökológia


Roy Rappaport leszögezi, hogy a törzsi népeknek a hitből vagy a megismerésből eredő tudása (kognitív modellje) "nem olyan jellegű, mint az analitikus megállapításai a valóságról, hanem egy olyan viselkedési minta, amely megfelel mind a szereplők, mind az egész ökoszféra jólétének".

Hogy az istenek történelmi alakok vagy sem, az lényegtelen. Mindenek felett archetípusok. Ugyanezt mondhatjuk a világvallások igazságairól. Lényegtelen kérdés, hogy az Ószövetségben leírt özönvíz valójában megtörtént-e. Az özönvíz a káosz erőit jelképezi, amelyek elszabadultak, amikor az emberek nem tartották be a kozmikus szövetséget. Noé özönvize nem szükségképpen történelmi esemény, hanem archetípus, és mint ilyennek, a szerepe sokkal fontosabb emberi viselkedési minta, mint bármilyen lehetséges tudományos igazság vagy történelmi tény.

Ezeket az eszméket, amelyek a mai világvallások korai időszakában még léteztek, szem elől tévesztettük. De fel kell támasztanunk őket, mert csak így tudják a vallások arra ösztönözni az embereket, hogy egyesüljenek a káosz erőivel szemben, amelyek létünket fenyegetik.

A gladiátorok által tisztelt Nemesis dombormű szimbólumfejtése


Nemesis rövid tunikát visel kettős női kötéssel a derekán, fején a szokványos női párta. Jobb kezében ostort tart és jobb lábánál egy griff látható. Bal kezében rövid, mandorlás umbójú pajzs, mögötte jobbról bal felé, szigony, pálmaág és fáklya. Bal lába mellett hatküllőjű kerék. Az istennőt boltív és oszlopok határolják.

Az oszlopfőkön az istennő felől nézve, jobbra a Napot jelképező Solt és balra a Holdat jelképező Lunát látjuk. Pontosan azokon az oldalakon vannak, ahová a hagyomány a férfi és női isteneket rendeli. Nemesis ezen megjelenítése árnyaltabb és erősebb "menetrendet" közöl, mint a Hajógyári szigeten talált Nemesis ábrázolás.

A jobb kézben lévő ostor arra buzdít, hogy vegyük kezünkbe sorsunkat és ösztökéljük magunkat tanulásra, munkára. A griff a szorgos szellemi és fizikai munkával elnyerhető isteni bölcsességet szimbolizálja, melynek birtokában védelmet nyerünk a támadásokkal szemben - erre utal a pajzs. A szigony szimbólum, utalás a megkapott fegyverre, mely a tanulás és gyakorlás által elnyerhető harci, vagy más készségek szimbóluma.

Ezek birtokában kivívhatjuk a győzelmet, melyet a pálmaág szimbolizál. E győzelemmel pedig fenntarthatjuk és felemelhetjük életünket egy magasabb spirituális síkra. Ezen szellemi és fizikai képességekkel és készségekkel elért emelkedettséggel megállíthatjuk a sors kerekének ciklikus forgását, mely mindig ugyanazon hibáinkra és következményeikre késztet minket. Ha így teszünk, akkor Nemesis női mivoltából fakadóan újjá születhetünk és kiléphetünk hatalmi köréből.

Különös, hogy a Sors Úrnője maga ösztökéli az embert arra, hogy hagyja el őt. De logikus is, hiszen egy jó anya is erre neveli gyermekeit. Az a célja, hogy azok felnőve önálló, tudatos életet éljenek és haladjanak tovább. Adják át megszerzett tudásukat másoknak is, hogy könnyebben ismerjék fel a hibáik generálta következményeket és szabaduljanak meg ciklikus visszatérésüktől.

A fenti fejtegetésből nem következik, hogy az ilyen tudás birtokában egyfajta csodalénnyé válna az ember, aki mindent tud és lát előre. Inkább olyan személy válhat belőle, mint amilyenre Marcus Aurelius utal "Elmélkedések" című művében. "Ha a körülményeken nem tudsz változtatni, változz meg te magad." Ebben a mondatában természetesen nem egy etikát nélkülöző elvtelen változtatást sugall. Így már érthető, hogy a Mithrasz kultusz néhány tábláján miért jelenik meg Nemesis.

A beavatásokon kapott tudás úgy emeli ki az egyént a világból, hogy benne is hagyja. Ennek köszönhetően emberi minőségében, már nem életútján vakon tapogatódzó személyként halad tovább. Lefordítva, ismerjük meg a világ működését, lássunk át rajta, és tudatos munkánk eredményeként, szabaduljunk meg hatásai alól.

Ezt az üzenetet hordozza magában az istennő különleges ábrázolása.



Ajánlott irodalom




Gladiátorjátékokról:

Roland Auget.: "Kegyetlenség és civilizáció-A római játékok", Európa Könyvkiadó, Budapest 1978.

Alan Baker.: "A gladiátor", JLX Kiadó, 2001.


Antik vallástörténet:

László Levente, Nagy Levente, Szabó Ádám.: "Mihras és misztériumai", Kairosz Kiadó, 2005.

Mircea Eliade.: "A szent és a profán", Európa,1987.


Mircea Eliade.:"Vallási hiedelmek és eszmék története I. II. III.", Osiris-Századvég, 1994.


Történeti, régészeti tanulmányok:


Visy Zsolt.: "A római limes Magyarországon", Corvina, 1989.


Adrian Goldsworthy.: "A római hadsereg története", Alexandra, 2003.


Marcus Aurelius.: "Marcus Aurelius Elmélkedései", Európa, 1983.


John Keegan.: "A hadviselés története", Corvina, 2002.




A MEGJELENT TANULMÁNYOKKAL KAPCSOLATBAN VÁROM HOZZÁSZÓLÁSÁT

E-MAIL CÍM:
NÉV:

Vissza a lap tetejére